Klik-klak, avagy a köznevelés új időszámítása

Klik-klak, avagy a köznevelés új időszámítása

Még mielőtt az olvasót megtévesztenék a következő szövegtartalmak, fontos kihangsúlyoznom, hogy ezen blogbejegyzésem (is) a szakmai minőségfejlesztést szolgálják, kizárólag az elmúlt időszak publikus összegzését, jótékony szándékú tapasztalatmegosztó megörökítését célozzák, csupán a közvetett – kizárólag anonimitásukhoz ragaszkodó - szakmai környezetemből mért eredményeket tartalmazzák, kifejezetten erre az időszakra érvényesek, valamint erősen hiányolják a tudományos megközelítésű, validitást, reliabilitást és objektivitást, azonban írásom mégis individuális és koherens értékű lehet.

Mindezt írom egy olyan korban, amikor oly sok ember vágyik arra, hogy agresszív – botrányhajhászó - félreértelmezéssel és direkt belemagyarázással tegye tönkre a tisztességes és becsületes alkotók egészséges - spirituális többletfejlettségből származó - gondolatait!

Tapasztaltabb olvasóim már tudják, hogy sem a – külső folyamatokkal, eszközökkel manipulált - népszerűséget, sem a – megdöbbentésen, feszültségszításon alapuló - hírnévhajhászást nem képviselem írásaimban, így – a tömegszükségletekkel ellentétben - nem tölthetem be az átlagos ”mindenkinélokosabb-megmondóember” szerepét, egyszerűen csak a szakmai közösséget szeretném tapasztalataimmal jótékonyan támogatni, hasznosan fejleszteni.

Szerepem leginkább egy mediátor-, vagy facilitátor-tevékenységi körnek felel meg, amely célja, hogy a látens szakmai szabályoknak, követelményeknek megfelelni kívánó – főleg pályakezdő – fiatal generációkat segítse a szintlépésben és a már tapasztalt, idősebb generációkat támogassa tudásuk naprakésszé fejlesztésében, a digitális társadalomkulturális szabály- és eszközrendszerek között történő egyszerű eligazodásban.

Tehát: J

Ahogy a köznevelési központosítás fenntartói és működtetői szegmense is új - lokálisabb szakmai irányítást lehetővé tevő – átszervezési modellben született újjá úgy jelennek meg a legújabb elvárások és feltételek az intézményvezetőkkel és az általuk képviselt intézményekkel kapcsolatban.

Mára minden szereplő számára nyilvánvalóvá vált, hogy az előző állami intézményfenntartói modell a válságmenedzselés által megkövetelt alapvető megszorításokra épült, míg az új rendszer – szintetizálva a válságmenedzselést és a változásmenedzsmentet – már új tartalmi elemeket is felsorakoztat.

Alapvetően a fősodrás sebessége és iránya is megváltozott, így az intézmények már kénytelenek lesznek megújulással reagálni az értékteremtést, népszerűséget, vonzóerőt, hasznosulást, rentabilitást, teljesítményt és hatékonyságot célzó közérdekű kultúrtechnikai kezdeményezésekre.

Praktikussági szempontból a legfontosabb kérdés, hogy a gyakorlatban – külföldi szerencsét próbálásban – a köznevelésből eltűnt 40-es korosztály – szerepvállalási és feladatteljesítési – többletszerepeit képes lesz-e a mára megfáradt - és az infokommunikációs kor digitális társadalomkulturális szabályrendszerében tájékozatlan - 50+ generáció teljes mértékben leosztani a fiatalabb generációknak, akik ezért cserébe lemondanak a személyes szükségleteikről, tehát karrierépítési, rekreációs- és családalapítási terveikről, amivel tovább folytatnák az elmúlt évtizedben kialakult globális trendet, amely nemzetiségek, majd később nemzetek és kultúrák elgyengüléséhez, eltűnéséhez vezethet, teret engedve a multikultúrának.

A következő 3-4 év kritikus lesz ebben a tekintetben, hiszen – az előrejelzések szerint – városonként teljes alsó tagozatnyival kevesebb tanuló áll majd rendelkezésre a beiskolázásban vívott megfeszített küzdelemben, így minden szakmai terv és tett kizárólag a minőségbiztosított válságmenedzsment és változásmenedzselési szükségleteket fogja szolgálni, remélhetőleg megfelelő mennyiségű és minőségű szakemberközösség fenntartása mellett. A kialakult helyzet – amely a végrehajtó intézményvezetés tekintetében - nagyban hasonlít egy versenypályára, ahol a klasszikus, évtizedek alatt legendássá vált vízhűtéses versenyautók, továbbfejlesztett, gyors reagálású, sebességre született turbófeltöltős motorokkal szerelt társaikkal versenyeznek.

A verseny címe: aki lemarad, kimarad! J

Az új, nagyobb tankerületi lefedettséget nyert fenntartói felsővezetők elhivatottak a szakmai fejlődés végrehajtatásában, így a köznevelési modell piacorientált – PDCA, majd később SDCA - sztenderdjeinek beépítésében és végrehajtásának nyomon követésében, ellenőrzésében is, így vélhetően nem engednek teret az intézményvezetők – a hatékony végrehajtást mérséklő - ellenállásának.

A látens régi és új elemek mellett nyilvánosan érzékelhető megváltozott, vagy – marketingmix ismeretekben tájékozatlanok számára – új tartalmi elemek kerültek be a keretfeltételek közé, amelyeket típusuk és céljuk szerint két részre oszthatunk.

Az egyik rész a válságmenedzsment, amely célja a praktikus és logikus optimalizálás, deficitcsökkentés, valamint az ennek alárendelhető tevékenységek; a másik rész a változásmenedzsment, amely a korszerű, minőségi szervezet- és programfejlesztést szolgálja.

Válságmenedzsment elemek:

-          új vezetői szerepkultúra - 80% állami joggyakorlás 20% intézményi képviselet

-          vezetők intézményeket kisajátításának felszámolása

-          üzleti sztenderdek beépítése a gazdasági fejlesztésbe (szubficit növelése intézményi szolgáltatási díjakból)

Változásmenedzsment elemek:

-          új intézményi szerepkultúra - 80% menedzsment 20% szakmai program

-          új – folyamatos szakmai jelenlétet és népszerűséget biztosító - intézményi szolgáltatások, programok kidolgozása

-          üzleti sztenderdek beépítése a szakmai fejlesztésbe (hozott nyersanyagból garantált szellemi, mentális és fizikai tudástermék)

Személyes véleményem alapján több minőségbiztosított szakmai fejlődést – ezen belül a garantált hatékonyságot, teljesítményt és hasznosulást – megkövetelő tartalmi elemet szükséges a közeljövőben beépíteni a köznevelési modellbe, hiszen az azokkal elérhető versenyképesség szakmai és személyes szempontokból is erősen indokolt.

Meglehetősen nehezményeztem, ahogy a látható és érezhető globális trendek többéves megjelenése még a mostani időszakban is váratlanul és felháborodást keltett fogadtatást okozott az intézményvezetetőknél, legtöbbjük elvárja a változások eltörlését.  

MŰVÉSZI ZENE KÖR Tehetségmenedzselő szervezetemmel heti szinten megfordulunk a régió meghatározó intézményeiben, így a külső és belső tapasztalataim időről-időre rendszerezhetem és értékelhetem, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a minket követő generációk segítségére lehetek nyilvános, de sosem indiszkrét tapasztalat-megosztásommal.

            Tekintve, hogy születésem óta szinte jelentéktelen 3,5 évtized alatt alkotó- és előadóművészként, művésztanárként, művészeti vezetőként, szervezetvezetőként, tehetségmenedzserként és nagycsaládos családfőként is tekintélyes szakmai és személyes referenciákra tettem szert, minden szektor változó sajátosságait képes vagyok észlelni, mérni, elemezni, értelmezni, értékelni és következtetéssel lekövetni.

Nem kérdés, hogy a következő időszak az IKT eszközök által generált elszemélytelenedésről, a szakmai utánpótláshiányról, az új módszerek és eszközök megjelenéséről és a natív – személyiségekhez illeszkedő, de közösségromboló - terekről, projektmegoldásokról fog szólni és ezek pozitív – tehetségalapú – megoldásairól, döntésválasztásairól.

Vélhetően ebben a folyamatban nagyobb szerepet kapnak a – pozitív kommunikációban, gyakorlati kapcsolatépítésben és interkulturális diplomáciában kiemelkedő - művészetek is, hiszen a kreatívipar, a tudásintenzív iparágak és kulturális szektor globális és lokális fejlődése új szükségleteket, igényeket és feltételeket teremt, így minden ezirányba tartó törekvés fokozottan értékessé válik, így a példaértékű készség- és rutinfejlesztési gyakorlattal rendelkező intézményi tehetségfejlesztés és tehetségmenedzselés is.

            Napjainkban stratégiailag kétféle művészeti képzés jelenik meg.

Az első típusban kreatív időtöltést, a másodikban használható tudást állítanak elő.  

A Z generáció már tudatosan választja a művészeti nevelési intézményeket, hiszen legtöbbjük szülei is részesültek ilyesfajta képzésben.

Az ő esetükben a legfőbb kérdés, hogy a digitális megjelenés növelésével hogyan automatizálható az edukációs eszköz- és módszerrendszer.

            A mutatkozó problémák kreatív megoldásainak módszertan-meghatározási feladata az elhivatott és kreatív intézményvezetők hatásköre lesz, akik a jelen helyzetben és időszakban két csoportra szakadva fogadták a változásgazdag és szemléletváltást igénylő újinformációkat.

Az egyik csoportban a – legalább 15 év gyakorlattal rendelkező - tapasztalt, de a szakmailag korszerűtlen vezetéstechnikájuk miatt versenyképtelenné vált intézmények vezetői jelennek meg, akik az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján befogadáshiánnyal küzdő, az új változások és kezdeményezések – forrásmegszűnéssel járó - pusztulását váró és elváró általános attitűddel rendelkeznek.

Jellemzőjük a – főleg értelmi intelligenciából származó döntéshozatal eredményeképpen megjelenő - praktikus lepapírozás, a szakmai önállótlanság, az értelmileg megfelelő döntésválasztás, a külső lobbi és összefogás, valamint a hatalom- és félelemcentrikus – feladatellátást lefelé irányító - Főnök-hatás kiterjesztése.

Gyakori probléma, hogy az idősebb, bölcsebb vezetők az előnyös és személyes illeszkedést biztosító outplacement helyett a fejlődés és a kollektíva szakmai munkája és eredményei útjában álló szereplők kényszeres intézményen belül tartásával ellehetetlenítik az intézmény hatékonyságának fokozását, a pozitív hatású szervezeti kultúra kibontakozását, tehát a személyes érdekeket előtérbe helyezik a közösségi érdekekkel szemben, a látszatállapot fenntartása érdekében, a változások el nem fogadása miatt.

Tekintve, hogy ez a csoport túl sok időt töltött a kialakult feltételek fenntartása szolgálatában, nem várható el tőle az információ-lekövetés, a bárminemű reagálás.

Ehelyett a belső feszültségek figyelmen kívül hagyásával, némi – a felsővezetést is megtévesztő - drámajátékkal és passzivitással, érdektelenséggel közvetítenek a tankerület és a pedagógusok között, a hadsereghez hasonló – felfele szervilisen tiszteleg, lefele arrogánsan tipor – módszerrel.

Az idősebb vezetők a nyugodtságot képviselik, így minden ötlet, vagy kezdeményezés, ami ez ellen alakul ki azonnali elvetést nyer, még akkor is, ha több különböző problémát is oldhatott volna meg.

Tevékenységük kulcsa az erődemonstráció és az általános félelemben tartás, amely a környezetük állandó megtévesztésével együtt teljes koordinációs válsághoz vezethet.

A másik csoportba az új – magasabb szellemi intelligenciával rendelkező - vezetők tartoznak, akik szakmai és személyes elhivatottságukkal, korszerű szakmai tudásukkal, nagyfokú vállalkozó kedvvel, de meghatározó tapasztalat hiányában képviselik és menedzselik az intézményeket.

Sajátosságuk a vonzó digitális megjelenés, a szakmai önállóság, a lelkiismeretileg helyes döntéshozatal, a belső összefogás és a karizmatikus, példaszolgáltató és közérdekszolgáló-vezető attitűd.

Az ő esetükben veszélyhelyzet lehet, hogy a globális IKT trendeknek megfelelően az alkalmatlan szereplőket elszigetelik a közösségtől és rövid úton – megfelelő szerep-, vagy új munkatér biztosításával – kivonják, esetleg kizárják a munkaközösségből.

Ezzel a döntéssel az intézmény népszerűségét veszélyeztetheti abban az esetben, ha a távozó munkaerő-forrás esetleges elégedetlenségét nyilvános fórumokon is megosztja.

A fiatal, engedelmességre és feltétel nélküli végrehajtásra hajlandó vezetők általános módszere szintén a hadseregtől származik, hiszen ezt a – ha nem tetszik is, de elnémul és tovább menetel – elvet követik.

Az általuk képviselt céltudatosság folyamatos aktivitásra motiválja a szakmai környezetet és pozitív példát szolgáltat a követőknek a megbecsültség-érzet, az élménygazdag feladatmegvalósítás és a valódi szakmai siker eléréséhez, valamint hosszútávú fenntartásához.

A szakmai szerepkörük kulcsa a sikermegosztás és a tapasztalatátadás, ellentétben az idősebb generációknál tapasztalható jelentős szakmai féltékenységgel.

A tanulói hiány miatt lecsökkent szakmai térben két különböző feltételeknek megfeleltethető intézményi körhintára lehet jegyet váltani, az előzőekben már taglalt ellentételezésekért cserébe.

A sorban állás elkerülhetetlen, hiszen minden intézmény motivált a saját fejlődése érdekében tett – főleg forrásszerzési – érdekképviseletben.

A nagy és gyors körhintán – jellemzően a 400 fő feletti állami intézményközpontok – szerepelnek.

Aki nem veszi fel a tempót és lassítja  körhintát azt – a versenyképesség szabályai értelmében - kíméletlenül kizárják a játékból.

A lassú kis körhintán – a kislétszámú, általában vidéki, egyházi, vagy alapítványi – intézmények jelennek meg. Aki gyorsítani szeretné a körhintát azt – az etikai normák megsértése miatt – átirányítják a nagy körhintához a sor végére.

            Persze ezek csak humoros észrevételek, de tény, hogy a vezetők napi rutinja a minőségbiztosítási feladatok köré fog koncentrálódni.

Ezek közül a leghatékonyabb, ha az – eddigi praktikussági feladatellátás mellett - új feltételeknek megfeleltethető minőségi szolgáltatások és programok kialakítását eredményező kulturális értékteremtési feladatokat látnak el.

Fontos – a kölcsönös bizalom és partnerkapcsolat fenntartása érdekében - tisztességesen rögzíteni és a szülői közösséggel tudatosítani pontosan mely programok tartoznak a kötelező, de ingyenes köznevelési alapszolgáltatások közé és melyek, amelyek az adott szolgáltatási díjért cserébe szabadon választhatóak.

További félreértések forrása lehet a tér-idő dimenziója, hiszen – míg egy üzleti szolgáltatás esetében azonnal tapasztalható a hatás – a kitartó és kiterjedt szabadidejű, lokális hasznosulású önfejlesztésre épülő edukációs szolgáltatások csak hosszú évek után válnak valódi mérhető értékké.

A vezetői szinten ez okozza a legnagyobb problémákat is, hiszen ha vezetőként az alapvetően népszerű elemeket, programokat teljes átalakítással próbáljuk megváltoztatni nagyfokú bizonytalanságot tapasztalhatunk a külső és belső kapcsolati hálón keresztül, így célszerűbb – a következetességet előtérbe helyezve – csak az elavult és népszerűtlenné vált részeket újjászervezni, amelyek így – a minőségi változásmenedzseléshez méltóan - szolgálják az intézményi hagyományőrzést is.

Kivételes elbírálást igénylő esetekben – a válságmenedzsment szabályai szerint – új hagyományok, elemek, programok és értékek kialakítását kezdeményezhetjük, de ebben az esetben is megkerülhetetlen a következetes hozzáállás és az egységes intézményi kép megteremtése, amely segítségével a felhasználók megszerezhetik a natív azonosulást.

            A jelenlegi elvárás, hogy a szakmai térben elfoglalt helye és szerepe szerint minden intézmény az optimális – jellemzően a deficitcsökkentő – működési és hozzáállási üzemmódra kapcsoljon át. Ehhez a vezetői attitűd változása is szervesen illeszkedik, hiszen az eddigiekben vállalkozási kompetenciáikat magas szintre emelő vezetők, mára gazdálkodási jogkör nélkül maradva láthatóan nehéz időket élnek meg, így a változások elfogadása mindennél fontosabb esetükben.

Itt szeretném a vezetőideálról szóló saját gondolataimat megosztani:

A valódi vezetőt szimbolikusan a saját Napunkhoz tudnám hasonlítani, amely a teljes életciklusa alatt hatalmas változásokon megy keresztül. Élete aktív szakaszában protoncsillagként összegyűjti a működéséhez szükséges értéktartalmat, majd a fősorozati állapotba érve maximális forrást biztosítva feltölti környezetét a fejlődéshez szükséges életenergiával. A ciklusa végén nyugodt, passzív szakaszba ér, vörös óriássá válva csak a legszükségesebb funkciókat látja el és végül elhasználva az összes fűtőanyagát fehér törpeként, majd teljesen kihűlt fekete törpeként marad fenn a kollektív emlékezetben.

Ebben az összefüggésben tekintve az előrelátó, tudatos oktató-nevelő szerepvállalás elengedhetetlenül fontossá válik a vezető számára, aki helyes döntései segítségével válhat példaértékű, értékes – életadó - központi személyiséggé a környezete számára.

A jellemzően túlélésre játszó vezetők mára kifejezetten passzív üzemmódban tevékenykednek, amely az intézményi hírnév-fennmaradáshoz elégtelen, azonban a környezetüket túlterhelő, kolibri-effektusban repkedő vezetők magatartása is megbomlaszthatja az optimális intézményi szervezeti kultúrát.

A tankerületvezetés részéről kritikus kérdés, hogy a szakmailag és személyesen kiégett, elgyengült, megfáradt, de jelentős tapasztalattal és meghatározó kapcsolati hálóval, intézményen kívüli érdekkötödéssel rendelkező intézményvezetőket praktikussági, etikai és ellenérdekeltség hiányából származó komfort-okokból státuszban hagyják-e, tudván, hogy nagy a valószínűsége, de inkább veszélye az adott intézmény lemorzsolódásának a felfokozott szakmai harcban. Az ő számukra egy igazán hatékony – old school - módszer van a figyelemközpontban maradásra, a belső félelemkeltés és a külső – intézmények közötti - esélyegyenlőség lehetőségének kizárása akár gyengéd erőszakkal is.

A felsővezetők másik lehetősége – amennyiben rendelkezésre áll megfelelő emberi erőforrás-  hogy készségesen együttműködő, motivált, korszerű tudással rendelkező, de tapasztalathiányos új karaktereket, szakmai szereplőket vonnak be a fejlődésért vívott küzdelembe, esélyegyenlőséget biztosítva ezzel az intézmények között.

SWOT	új vezetők	régi vezetők
Erősség	korszerű tudásmegosztás, elfogadás, problémamegoldás, versenyképes módszerek és eszközök	tapasztalat, kiterjedt kapcsolati háló, szakmai határozottság
Lehetőség	céltudatosság, sikerközvetítés, szakmai önállóság, népszerűség	kapcsolatépítés, diplomácia
Gyengeség	tapasztalathiány, befolyásoltság, trendlekövetés	kiégettség, engedetlenség, problémaelrejtés, népszerűtlenség, versenyképtelen módszerek és eszközök, lassú reagálás
Veszély	elszigetelődés, elszemélytelenedés, túlzott realizmus	intézményi lemorzsolódás, elavuló tudásmegosztás, eltúlzott idealizmus

A jelenleg státusban lévő intézményvezetők életkori sajátosságait tekintve elkerülhetetlen a köznevelési vezetés összetételének megújítása, hiszen a többségében nyugdíjazás közelében lévő emberi erőforrás terhelhetősége gyakorlatilag megszűnt.

A feladataik nagy részét képesek elvégezni a helyetteseik, vagy titkárnőik is, azonban az intézménystratégiai fejlődés szempontjából kulcsfontosságú, hogy koherens és korszerű attitűdöt képviseljen a vezetés, tehát elfogadja, hogy nem a múlt, hanem a XXI.század generációi számára szükséges megfelelő tudást megosztani.

Egyértelmű, hogy kizárólag szóbeli, majd később eltagadott kijelentésekkel képtelenség képviselni a fejlődés küldetését, hiszen világos, közérthető – nyilvánosan és írásos formában rögzített – értékkinyilvánításra, állásfoglalásra, célkitűzésre és megvalósítási teendőkre van szükség napjainkban, különben megszűnik az intézményi kultúra, a környezeti háló és a humán erőforrás alkalmazkodó készsége, ami teljes intézményi válsághoz vezethet.

Amennyiben a natív személyiségjegyeket kivonjuk a vezetői szerepek értékeléséből általánosan elmondható, hogy a fiatal realista, pragmatikusan intellektuális és az idősebb idealista, konvencionálisan gyakorlatias vezetők versengnek a szervezeti kultúrát tápláló, szabály- és utasításkövető, szolgáló menedzservezető alapszükségletű szerepkörökért.

Mindkét korosztálynál egyedi problémák jelenhetnek meg, amennyiben a változásmenedzsment reakcióidőt tekintjük kulcsszempontnak, tekintve hogy ez a legmeghatározóbb generációs különbség a vezetői attitűdben.

A fiatalabb vezetők jellemzően gyorsreagálással követik le a változásokat, amely kizárja a kivárás lehetőségét, így – kritikus szelekció nélkül – minden újdonság bevezetésében motiválttá válnak, amely összezavarhatja az – alapvetően irányelvekre támaszkodó - intézményi kultúrát.

Az idősebb vezetők éppen ellenkezően reagálnak a kezdeményezésekre, így általában csak megkésve képesek csatlakozni a legfontosabb, versenyképes és irányadó programokhoz.

Elsőként a figyelmen kívül hagyást, majd a kivárást és végül az elfogadást választják, azonban egyes esetekben olyan nagymértékű az ellenállás, hogy az megtévesztheti a teljes kapcsolati hálót, így az - a nyilvánvaló szükségváltozások ellenére – passzívan, majd elutasítóan reagál.

            A legfontosabb kérdés, hogy melyik vezetői korosztály milyen mértékű energiát, tőkét és időt von el a kollektív forrásból annak érdekében, hogy a – fejlődéseket irányító - digitális társadalomkulturális modell által megkövetelt korszerű, infokommunikációs attitűdje kialakulhasson, irányelvei rögzülhessenek és széles körben tudatosíthassa azokat.

Különösen aktuális kérdés ez akkor, amikor a három évtizede várt Digitális Oktatási Stratégia (DOS) formát öltött és a vezetők elé kerül, akik a megszokott eszközeikkel kívánják feldolgozni tartalomtöbbletét, korszerű elvárásmodelljét, specifikus célrendszerét és alapvetően – a folyamatos, hatékony és hasznosuló fejlődést támogató - új értéksztenderdjeit.

Nagyon fontos helyes döntést hozni ebben a frekventált időszakban, hiszen az új NAT sikeressége múlhat a helyi szinten választott szellemi tőke-irányítókon.

Nyilvánvalóan az illetékes döntéshozók – elemzéseik alapján - mindig pontosan tudják melyik választási mód a leghelyesebb stratégiailag, de amíg ez nem válik nyilvános adattá minden vezető reménykedik a számára legoptimálisabb helyzet kialakulásában és lassan lépkedhet fel a köznevelési modell lépcsőin, ahol valójában az alábbi sztenderdek váltak a legértékesebbé:

TEHETSÉG – TISZTESSÉG – TISZTELET

(ezekről majd egy későbbi alkalommal…)

Hogy klik, vagy klak,

tehát stabilitás, vagy változás:

ez az új köznevelési időszámítás valódi kérdése…

Köszönöm, hogy megtisztelt figyelmével!

Debrecen, 2017. Február 4.

Domokos János Antal

Trombitaművész-tanár, Karmester,

Nemzeti ösztöndíjas Zeneszerző, Szövegíró,

Szakvizsgázott pedagógus, Közoktatási vezető,

     a Művészi Zene Kör tehetségmenedzselő szervezet vezetője

Az első koncertélmény tapasztalatai a művészeti iskola növendékeinél

Az első koncertélmény tapasztalatai a művészeti iskola növendékeinél

A fiatalabb generációk meghatározó élménye az első – meghallgatott - koncertélmény, amely segítségével megőrzik magukban a koncerten tanult és azonnal alkalmazott kifinomultan kulturált viselkedési normákat.

A naprakész kutatási eredmények alapján a gyermekek – a későbbi életszakaszokban bármikor felidézhető - első zenei élménye nem a családon belül közkedvelt népdalokhoz, műdalokhoz, vagy slágerekhez kötődnek, hanem jellemzően egy – koncertteremben megélt, katartikus élményt nyújtó - klasszikus zenei alkotáshoz.

Egy valódi - hatalmas légtérrel rendelkező – koncertteremben elhangzott óriási dinamikai skálán mozgó klasszikus művészi zenei alkotás első alkalommal történő észleléséhez nincs hasonló élmény egy ember életében, hiszen ilyenkor a közönség befogadó állapotba kerüléssel nyitottá válik az audiovizuális ingerfaktorok és impulzustöbbletek feldolgozására.

Egy ilyen élmény életfogytig tartó hatású lehet, amennyiben a művészek legendásan sikeres előadásukkal belezengték az örökkévalóság emlékezetébe.

Az első hangversenyélmény az idősebb korosztályok közösségi és koncerttermi viselkedésén jól látszik, amely még azt is jelzi, hogy művészi, vagy szórakoztató zenével történt a beilleszkedés. Azok a személyek, akik korai életszakaszban, a lázadást jelképező populáris zenével kerültek kapcsolatba kötöttségmentes és felelősségátruházó magatartási formákat vesznek fel, így jellemzően a tömegek viselkedését és modorát utánozzák, probléma esetén a könnyebb utat választva egyszerűen a társaikra háríthatják a felelősséget.

Akik viszont kifinomult, építő művészi zenét hallgattak, azonnal felvették a civilizált viselkedési normákat, a bölcs, felelősségvállaló és szabálykövető épülési motivációt, fejlődési inspirációt és facilitált lendületet.

A szórakoztató zenei élmények esetében kevésbé maradt fenn az emlékezetekben az előadó neve és a dal címe, jellemzően inkább egyfajta atmoszféra, egy komplex hangulat-élmény rögzült csak a hallgatóban, ellentétben a klasszikus zenei élménnyel, ahol a zeneszerző személyisége azonnal megmutatkozik az alkotásán, amely jellegzetes, egyedi dallamfordulataival különleges, teljességet nyújtó élményként tudatosodik az élvezőjében.

Természetesen mindkét típusú zene értéket hordozhat magában, hiszen a szórakoztató zenére az értékteremtő fejlődésnél – az építés előtti rombolásnál – mutatkozik meg az igény, a művészi zene viszont az értékmegőrző – építkező és stabilizáló – élethelyzetekben válik szükségletté.

            Azok a zenehallgatók, akik a zenei egyensúlyt háttérbe szorítva csak egyfajta típusú zenét hallgatnak, vagy használnak mindennapjaikban, megatatározóan rabjává válnak a választott zene hatásainak, így a szórakoztató zenét túlzottan elhallgatók kizárólag – a teljességtől és az egyetemes megéléstől elrugaszkodó, ezáltal az állandóságot megtagadó - romboló gondolkodás- és magatartásformákat képviselnek.

A művészi zene monopóliumhelyzetét kialakító hallgatók pedig – a személyektől eltávolodó, értetlenné és megértetlenné váló, így gyakran a javító és gyarapító fejlődés útjában álló – építő attitűdöt alakítják ki.

Ez a két személyiségtípus látszólag csak zenei ízlés tekintetében válnak ellenpólussá, azonban a zene ősidőktől fogva az alapvető ösztönökre gyakorolt fokozott hatását tekintve társadalomkulturális viselkedésnormákat alakítanak ki a közösségekben.

Ezek hatásain felemelkedve válnak kultikussá az előadók és az együttesek is.

Mostanra minden előadó és zenekar, aki egy kicsit is komolyan veszi hivatását kialakított a gyermekközönség részére is megfelelően élményteli repertoárt.

A különböző életkori sajátosságokkal rendelkező közönség számára azonos élményhatást elérni kizárólag művészi értékű és tartalmú zenével lehet, amelyre a legalkalmasabb a régen komolyzenének nevezett, személyiségfejlesztő művészi zene.

Tekintve, hogy a populáris szórakoztató zenék célja az ellazulás és szétbontás, bomlasztás, kifejezetten káros hatással vannak a gyerekekre, akik érdeke és célja is a fejlődés, az építkezés és megszilárdulás, nem a személyiségromboló tömeges azonosulás.

Jelenleg a fiatal, tanulói közönség a közismereti ének tanórákon és énekkari foglalkozásokon találkozik. A művészeti iskolai növendékek már heti több alkalommal kapcsolatba kerülnek a művészi zenével, hiszen a szolfézs és főtárgy órákon elmélyült ismereteket nyernek.

            Mégis általános probléma az ének és az éneklés népszerűtlensége, a zene és a zenehallgatás, esetleg zenélés globális népszerűségével szemben.

Azok a tanulók, akik az ének órákon nem jutnak megfelelő élményhez már a későbbi életük során hátrányos helyzetbe kerülnek a zenétől való elidegenedés miatt.

Ennek egyik megoldása lehet a közismereti ének tantárgy és a művészeti szolfézs-főtárgy képzés metodikai és didaktikai szinkronizálása, az egyetemes zenei tananyag, korszerű eszközökön történő digitális szintetizálásával együtt.

Kiváló stressz- és problémakezelő módszer a zenei nevelésben jól ismert Kokas-módszer, amely a zene-mozgás-képzőművészet alkotóvonalán szintetizálja a jótékony hatásokat.

A módszer korszerű alkalmazásával minden művészeti tagozat módszer- és eszközhasználati szinkronizálása lehetővé válna, emellett a művészi zene sokoldalú feldolgozása is megvalósulna, alkalmanként a szülők, valamint az alkotó- és előadó-pedagógusok aktív bevonásával.

A zeneterápiás módszerek is hatékonyan működnek a gyakorlatban.

A különböző művészi zenestílusok tudatos felhasználásával elősegíthető a szervezet öngyógyítása, mind fizikai, mentális, valamint spirituális értelemben egyaránt.

            A – fejlődés elősegítését célzó - digitális (virtuális) és elektronikus hangszerek (perfect piano) ingyenes alkalmazások használata a közismereti tanórákon jótékony hatást gyakorolhatna a teljesítményre, hiszen ezek segítségével a személyes szerepek és a kooperatív tevékenységek is gyorsan és könnyedén begyakorolhatóak.

Segítségükkel a Hátrányos Helyzetű és Halmozottan Hátrányos Helyzetű, valamint SNI-BTMN-Sérült, vagy esetleg a lemorzsolódással fenyegetett, mély szegénységben élő nemzetiségek is bevonhatóak az aktív feladatellátásba és szerepköreiknek megfelelően hasznos feladatvállalókká válnak, erre jó példa az El Sistema program nemzetközi sikere.

            Az elmúlt ötven évben jól látható folyamatok zajlottak a művészi zene tartalmi kifejeződésében.

Annak ellenére, hogy teljes művészi szabadsággal élhetnek korunk művészei, egyszerűbb és népszerűbb formákban oszthatják meg művészi tartalmukat, fejezhetik ki központi üzenetüket.

A változás egyik alakja, hogy a kortárs zene szinte elutasítás-szerűen zárkózik el az előző század módszereitől és eszközeitől, így az avantgarde stílusok képviselői eleve hátrányból indulnak ebben a versengésben, hiszen nem képesek közel maradni a nagyközönséghez, mivel nem szolgálják ki észlelt igényeiket és látens szükségleteiket.

Néhány alkotó- és előadóművész a művészet közönséghez, otthonokhoz és emberekhez történő közeljuttatását képes elvi szinten elutasítani, tehát megfogalmazottan csak a rejtett, esetleg nem is tudott szükségletek kizárólagos képviseletét vállalja művészetében, kudarcbevonzó módon.

Korunk azonban a sokoldalúságról szól, így minden eszközt és módszert meg kell, hogy ragadjunk a pozitív üzenetek, művészi tartalmak és egyetemes értékek közvetítésére, még akkor is, ha ezt elődeink esetleg popularizálásnak is találják.

Nem kérdéses, hogy a művészetnek az emberekről és az emberekhez kell szólnia, de minden korszakban a legkorszerűbb formában.

Napjainkban – amikor a teremtett valóság egyre valóságosabbá válik - erre rengeteg lehetőség van, azonban a személyes és a digitális megjelenés egyensúlyát szem előtt kell tartani.

Azon művészek, akik kizárólag a személyes hatás segítségével akarnak a közönséghez eljutni hamar elavulttá válnak, hiszen a korszerűtlen jelenlét miatt nem tudnak új közönségrétegeket bevonzani. A többi művész, aki a digitális technika határtalanságát használja fel önkifejezésre a személyes vonzóerő hiánya miatt veszíti el az egyre nagyobb élményre vágyó közönségét.

Jól látható tehát, hogy napjainkra az egyensúly a siker kulcskérdése, tehát a sokoldalú tevékenységeink optimális használata a széles közönségrétegekhez történő eljutás és közelmaradás érdekében.

Tekintve, hogy manapság a PR tevékenységek jóval meghaladják a HR folyamatokat, a zeneművészet is hasonló modellek kialakítására kényszerül, hogy versenyképes maradhasson az ipari zene és a kulturális, illetve kreatívipar élvonalbeli, fogyasztóbarát módszerei mellett.

Mivel a dallam és a ritmus a zene alapfeltétele, ezek segítségével natívan illeszkedő és versenyképesen személyközpontú maradhat minden művészi zene előadó és alkotó.  

A közönség elvárásai között gyakran megmutatkozik az edukációs jelleg és a humoros játékosság beépítése a közművelődési és közönségnevelési folyamatokba, tehát a hatékony közművelődés alapfeltétele az aktív kikapcsolódás és játékos fejlődés lehetősége, a közönségnevelésé pedig a széles stílusrepertoár és a stílustörténeti korszakok hiteles bemutatása.

            Az ehhez szükséges kompetenciák egyike a pedagógus attitűd, a tárgyilagos koncentráció megőrzésével történő humoros, gyermekekhez közel álló nyelvhasználat és tartalommegosztás.

A kölcsönös tisztelet és az elismerés formája az interaktív jelleg, a jutalmazás és az értékelés, amely az előadó és a közönsége számára is kiemelt fontosságú annak érdekében, hogy hasznosnak és megbecsültnek érezhesse magát.

Kellemes feszültségoldó módszer a mozgás és a taps beiktatása az előadásba, segítségével a közönség visszanyerheti komfortérzetét, testi és szellemi frissességét.

            A kudarccal végződő előadások legtöbbször a kudarcos kezdés miatt alakulnak ki.

Az első perc kritikus időszak az előadás során, hiszen ekkor zajlanak le az érzelmileg legfontosabb folyamatok, a közönség és az előadó illeszkedése ebben a percben válik teljessé. A személyesség kialakítása érdekében egy érdekes történet közreadása értékes tartalommal tölti meg az előadást.

A cselekmény fejlődési folyamata – az indulástól a célba érésig – gazdaggá teszi ezt a tartalmat, amely edukációs jelentőségű a tanulság miatt.

Ez a sztenderdfolyamat a teljes előadáson és annak összes dimenzióján keresztül kell, hogy vezessen, hiszen napjaink legfontosabb üzenete, hogy a napi problémákat hatékony módszerrel – folyamatosan fejlődve – legyünk képesek legyőzni.

Korunk művészeinek küldetése tehát a személyes példán keresztül történő kulturális fejlesztés, amely az életbeli példák ismertetésével használható tudást szolgáltat a közönség számára.

A nemzeti, emberi és művészi értékek rögzítése, hazánk zenei nagyhatalmi pozíciójának kihangsúlyozása és a nemes cselekedetekre való motiválás egyaránt része egy előadás küldetésének.

Az időtartam szigorú betartása mellett a gyermekközönség igényeinek nyomon követése és – a koncert előtt és után biológiai szükségletek – kielégítése kevésbé nyilvánvaló, azonban hatalmasat javíthat a közönség és az előadók komfortérzetén és kölcsönös el- és befogadó-készségén.

A vizuális élmények korunkban kiemelten fontosak, így a korszerű IKT eszközök szemléltető használata megkerülhetetlen tevékenység.

A közönség minden őt körülvevő környezeti tényező létezésére értelmes magyarázatot keres, így a művészek feladata, hogy a művészet gyakorlati hasznát tudatosítsák a fogyasztói társadalom átlagemberei számára. 

            A művészi zene, mint a művészetek csúcsa kiválóan alkalmas a mentális készségek kiteljesítésére való motiválásra, érzelmi inspirációra és szellemi kiteljesedésre egyaránt, így a három meghatározó intelligenciatípus – az IQ, az EQ és az SQ - fejlesztésére kiemelten jótékony hatást gyakorol.

A művészi zene szakmákra gyakorolt hatásai által minden tudatos felhasználója fejlettebb lehet, általa a saját társadalmi rétegében könnyebb beilleszkedést, jobb motivációs érzéket és belső késztetést nyerhet a továbbképzésre és fejlődésre.

A tudatos felhasználáshoz szükséges egy hatékony szokásrendszer kialakítása és gyakorlati fenntartása, amely segítségével minden tevékenységhez a megfelelő zene illeszkedhet.

A kikapcsolódáshoz szórakoztató művészi zene, a fejlődéshez, tanuláshoz magas művészi tartalmú, mély mondanivalójú, fejlesztő, agyműködést serkentő művészi zene szükséges.

Természetesen a – meghatározóan akusztikus - populáris műfajok között is találhatunk művészi értékű zenét, ezeket szintén a művészi zene kategóriájába sorolhatjuk, kiemelt szerepvállalásuk miatt.

A művészi zene leggyakoribb és legjótékonyabb felhasználási módja a tanulmányokat segítő zenehallgatás, amikor egy nehezebb befogadást eredményező, mélyebb tartalommal rendelkező tudásanyag - a művészi zene facilitátor szerepe miatt - rögzíthetővé válik, így az igazán kiváló felhasználóknak hosszú távú kitörési, felemelkedési lehetőséget biztosít.

Egyszóval a művészi zene tudatos felhasználása minden szinten kedvező hatást gyakorol a tanulmányokra:

-          Alapfokon: az alapműveltségen felüli magaskultúrális fejlesztés gyakorlata

-          Középfokon: a tematikus illeszkedésű gyakorlati tudás elméleti alapja

-          Felsőfokon: egyetemes tudásanyag elmélyítése, rendszerszerű látásmód kialakítása

-          Életben: kiegyensúlyozottság, nyugalom, elfogadás, megértés megőrzése

…………………………………………………………………………………………………...

Szakértő szemmel az alábbi fontosabb kérdések merülnek fel

az ifjúsági előadások alkalmával:

1.      Hiteles – az egyetemes művészi értékek közönségnevelő, magaskultúrális szinten interpretált - és korszerű - közművelődési szándékkal, naprakész információkkal és korszerű formában társadalmi értéket teremtő - volt-e egyszerre az előadás?

2.      Az előadók tudtak-e a gyermekek nyelvén beszélni – fokozott humorral, de mérsékelt dekoncentrálással és demoralizálással - vagy – egyszerűbb, gyengébb mentális képességekkel rendelkező - alsórendűként bántak-e velük?

3.      Interaktív volt-e az előadás – közös élményekkel és feladatmegoldásokkal, játékos formában - vagy a közönség csak passzív szemlélője volt az eseményeknek?

4.      Az előadók elhelyezkedése nyitottságot vagy bezárkózást, elszigetelődést mutatott-e a közönség felé, elősegítette-e a művészi zene könnyű befogadását, az azzal való azonosulást?

5.      Az előadók öltözéke és viselkedése megalapozta-e a művészi zene befogadhatóbbá válását, szimpátiát, kedvességet és követendő példát, társadalmi és kifinomult értékeket adtak-e át az előadók?

6.      Inkább adatokat, lexikális információkat közöltek-e, vagy érdekes, a mindennapi gyakorlati életben is használható, értékes tudás-tartalmat, személyiségfejlesztő és léleknemesítő tapasztalatokat is?

7.      Hogyan kötötték le az ifjúsági közönség figyelmét az előadók, mivel jutalmazták, esetleg mivel fegyelmezték őket?

8.      A különböző társadalmi és műveltségi környezetből érkezett közönség számára egyaránt biztosítottak-e értékes információkat az előadók?

9.      A korszerű IKT eszközök milyen mértékben segítették elő az előadás legmélyebb tartalmának és művészi értékfaktorának eljutását a hallgatósághoz?

10.  Az előadás után történt-e az előadói értékelés, vagy közönség-elégedettségmérés a művészi zene széleskörű népszerűsítésének érdekében?

Természetesen még további számtalan kérdésre kereshetünk válaszokat, de ha ezekre a legfontosabb kérdésekre egy-egy előadás során pozitív válasz találunk, biztosított – fokozottan magas- mértékben kerültek befogadásra a művészi zene egyetemes értékei.

Az elmúlt évek előadásain és koncertjein szerzett széles spektrumú tapasztalataim segítségével sikerült a professzionális szolgáltatást nyújtó, sokoldalú előadóművészekre érvényes, jól alkalmazható szempontrendszert kialakítanom, amely kifejezetten elősegíti a művészi differenciálódást és a teljesítményalapú elbírálást.

Az alábbi – kifejezetten a közönség szükségletei szerinti általam összeállított – szempontrendszerrel könnyedén lemérhető egy előadóművész aktuális teljesítménye és előadásának művészi értéke:

…………………………………………………………………………………………………...

Előadóművészi Szempontrendszer - Domokos
Szempont	Érték 1 - 10
Hitelesség	../10
Életkori illeszkedés	../10
Interaktivitás	../10
Színpadkép	../10
Viselkedéskultúra	../10
Tudásátadás	../10
Figyelemlekötés	../10
Multikultúra	../10
IKT	../10
Elégedettség	../10
Összesen	…/100

…………………………………………………………………………………………………...

Debrecen, 2014. December 1. - 2016. December 1.

Domokos János Antal

Trombitaművész-tanár, Karmester, Zeneszerző, Szövegíró,

Szakvizsgázott pedagógus, Közoktatási vezető,

     a Művészi Zene Kör tehetségmenedzselő szervezet vezetője