Klik-klak, avagy
a köznevelés új időszámítása
Még
mielőtt az olvasót megtévesztenék a következő szövegtartalmak, fontos
kihangsúlyoznom, hogy ezen blogbejegyzésem (is) a szakmai minőségfejlesztést
szolgálják, kizárólag az elmúlt időszak publikus összegzését, jótékony szándékú
tapasztalatmegosztó megörökítését célozzák, csupán a közvetett – kizárólag
anonimitásukhoz ragaszkodó - szakmai környezetemből mért eredményeket
tartalmazzák, kifejezetten erre az időszakra érvényesek, valamint erősen
hiányolják a tudományos megközelítésű, validitást, reliabilitást és objektivitást,
azonban írásom mégis individuális és koherens értékű lehet.
Mindezt
írom egy olyan korban, amikor oly sok ember vágyik arra, hogy agresszív –
botrányhajhászó - félreértelmezéssel és direkt belemagyarázással tegye tönkre a
tisztességes és becsületes alkotók egészséges - spirituális
többletfejlettségből származó - gondolatait!
Tapasztaltabb
olvasóim már tudják, hogy sem a – külső folyamatokkal, eszközökkel manipulált -
népszerűséget, sem a – megdöbbentésen, feszültségszításon alapuló - hírnévhajhászást
nem képviselem írásaimban, így – a tömegszükségletekkel ellentétben - nem tölthetem
be az átlagos ”mindenkinélokosabb-megmondóember” szerepét, egyszerűen csak a
szakmai közösséget szeretném tapasztalataimmal jótékonyan támogatni, hasznosan fejleszteni.
Szerepem
leginkább egy mediátor-, vagy facilitátor-tevékenységi körnek felel meg, amely
célja, hogy a látens szakmai szabályoknak, követelményeknek megfelelni kívánó –
főleg pályakezdő – fiatal generációkat segítse a szintlépésben és a már
tapasztalt, idősebb generációkat támogassa tudásuk naprakésszé fejlesztésében, a
digitális társadalomkulturális szabály- és eszközrendszerek között történő
egyszerű eligazodásban.
Tehát:
J
Ahogy a köznevelési
központosítás fenntartói és működtetői szegmense is új - lokálisabb szakmai
irányítást lehetővé tevő – átszervezési modellben született újjá úgy jelennek
meg a legújabb elvárások és feltételek az intézményvezetőkkel és az általuk
képviselt intézményekkel kapcsolatban.
Mára minden szereplő számára
nyilvánvalóvá vált, hogy az előző állami intézményfenntartói modell a
válságmenedzselés által megkövetelt alapvető megszorításokra épült, míg az új
rendszer – szintetizálva a válságmenedzselést és a változásmenedzsmentet – már
új tartalmi elemeket is felsorakoztat.
Alapvetően a fősodrás sebessége és
iránya is megváltozott, így az intézmények már kénytelenek lesznek megújulással
reagálni az értékteremtést, népszerűséget, vonzóerőt, hasznosulást,
rentabilitást, teljesítményt és hatékonyságot célzó közérdekű kultúrtechnikai kezdeményezésekre.
Praktikussági
szempontból a legfontosabb kérdés, hogy a gyakorlatban – külföldi szerencsét próbálásban
– a köznevelésből eltűnt 40-es korosztály – szerepvállalási és
feladatteljesítési – többletszerepeit képes lesz-e a mára megfáradt - és az
infokommunikációs kor digitális társadalomkulturális szabályrendszerében
tájékozatlan - 50+ generáció teljes mértékben leosztani a fiatalabb
generációknak, akik ezért cserébe lemondanak a személyes szükségleteikről, tehát
karrierépítési, rekreációs- és családalapítási terveikről, amivel tovább folytatnák
az elmúlt évtizedben kialakult globális trendet, amely nemzetiségek, majd
később nemzetek és kultúrák elgyengüléséhez, eltűnéséhez vezethet, teret
engedve a multikultúrának.
A következő 3-4 év kritikus lesz ebben a
tekintetben, hiszen – az előrejelzések szerint – városonként teljes alsó
tagozatnyival kevesebb tanuló áll majd rendelkezésre a beiskolázásban vívott
megfeszített küzdelemben, így minden szakmai terv és tett kizárólag a
minőségbiztosított válságmenedzsment és változásmenedzselési szükségleteket
fogja szolgálni, remélhetőleg megfelelő mennyiségű és minőségű
szakemberközösség fenntartása mellett. A kialakult helyzet – amely a végrehajtó
intézményvezetés tekintetében - nagyban hasonlít egy versenypályára, ahol a
klasszikus, évtizedek alatt legendássá vált vízhűtéses versenyautók, továbbfejlesztett,
gyors reagálású, sebességre született turbófeltöltős motorokkal szerelt
társaikkal versenyeznek.
A verseny címe: aki lemarad, kimarad! J
Az új, nagyobb
tankerületi lefedettséget nyert fenntartói felsővezetők elhivatottak a szakmai
fejlődés végrehajtatásában, így a köznevelési modell piacorientált – PDCA, majd
később SDCA - sztenderdjeinek beépítésében és végrehajtásának nyomon
követésében, ellenőrzésében is, így vélhetően nem engednek teret az
intézményvezetők – a hatékony végrehajtást mérséklő - ellenállásának.
A látens régi és új elemek mellett nyilvánosan
érzékelhető megváltozott, vagy – marketingmix ismeretekben tájékozatlanok
számára – új tartalmi elemek kerültek be a keretfeltételek közé, amelyeket
típusuk és céljuk szerint két részre oszthatunk.
Az egyik rész a válságmenedzsment, amely
célja a praktikus és logikus optimalizálás, deficitcsökkentés, valamint az
ennek alárendelhető tevékenységek; a másik rész a változásmenedzsment, amely a korszerű,
minőségi szervezet- és programfejlesztést szolgálja.
Válságmenedzsment
elemek:
-
új vezetői szerepkultúra - 80% állami joggyakorlás
20% intézményi képviselet
-
vezetők intézményeket kisajátításának
felszámolása
-
üzleti sztenderdek beépítése a gazdasági
fejlesztésbe (szubficit növelése intézményi szolgáltatási díjakból)
Változásmenedzsment
elemek:
-
új – folyamatos szakmai jelenlétet és
népszerűséget biztosító - intézményi szolgáltatások, programok kidolgozása
-
üzleti sztenderdek beépítése a szakmai
fejlesztésbe (hozott nyersanyagból garantált szellemi, mentális és fizikai
tudástermék)
Személyes véleményem
alapján több minőségbiztosított szakmai fejlődést – ezen belül a garantált
hatékonyságot, teljesítményt és hasznosulást – megkövetelő tartalmi elemet
szükséges a közeljövőben beépíteni a köznevelési modellbe, hiszen az azokkal
elérhető versenyképesség szakmai és személyes szempontokból is erősen indokolt.
Meglehetősen
nehezményeztem, ahogy a látható és érezhető globális trendek többéves megjelenése
még a mostani időszakban is váratlanul és felháborodást keltett fogadtatást
okozott az intézményvezetetőknél, legtöbbjük elvárja a változások eltörlését.
MŰVÉSZI
ZENE KÖR Tehetségmenedzselő szervezetemmel heti szinten
megfordulunk a régió meghatározó intézményeiben, így a külső és belső tapasztalataim
időről-időre rendszerezhetem és értékelhetem, azzal a nem titkolt szándékkal,
hogy a minket követő generációk segítségére lehetek nyilvános, de sosem
indiszkrét tapasztalat-megosztásommal.
Tekintve,
hogy születésem óta szinte jelentéktelen 3,5 évtized alatt alkotó- és
előadóművészként, művésztanárként, művészeti vezetőként, szervezetvezetőként, tehetségmenedzserként
és nagycsaládos családfőként is tekintélyes szakmai és személyes referenciákra
tettem szert, minden szektor változó sajátosságait képes vagyok észlelni,
mérni, elemezni, értelmezni, értékelni és következtetéssel lekövetni.
Nem kérdés, hogy a következő időszak az
IKT eszközök által generált elszemélytelenedésről, a szakmai
utánpótláshiányról, az új módszerek és eszközök megjelenéséről és a natív –
személyiségekhez illeszkedő, de közösségromboló - terekről,
projektmegoldásokról fog szólni és ezek pozitív – tehetségalapú –
megoldásairól, döntésválasztásairól.
Vélhetően ebben a folyamatban nagyobb
szerepet kapnak a – pozitív kommunikációban, gyakorlati kapcsolatépítésben és interkulturális
diplomáciában kiemelkedő - művészetek is, hiszen a kreatívipar, a tudásintenzív
iparágak és kulturális szektor globális és lokális fejlődése új szükségleteket,
igényeket és feltételeket teremt, így minden ezirányba tartó törekvés
fokozottan értékessé válik, így a példaértékű készség- és rutinfejlesztési
gyakorlattal rendelkező intézményi tehetségfejlesztés és tehetségmenedzselés is.
Napjainkban
stratégiailag kétféle művészeti képzés jelenik meg.
Az első típusban kreatív időtöltést, a
másodikban használható tudást állítanak elő.
A Z generáció már tudatosan választja a
művészeti nevelési intézményeket, hiszen legtöbbjük szülei is részesültek
ilyesfajta képzésben.
Az ő esetükben a legfőbb kérdés, hogy a
digitális megjelenés növelésével hogyan automatizálható az edukációs eszköz- és
módszerrendszer.
A
mutatkozó problémák kreatív megoldásainak módszertan-meghatározási feladata az
elhivatott és kreatív intézményvezetők hatásköre lesz, akik a jelen helyzetben és
időszakban két csoportra szakadva fogadták a változásgazdag és szemléletváltást
igénylő újinformációkat.
Az egyik csoportban a –
legalább 15 év gyakorlattal rendelkező - tapasztalt, de a szakmailag
korszerűtlen vezetéstechnikájuk miatt versenyképtelenné vált intézmények
vezetői jelennek meg, akik az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján befogadáshiánnyal
küzdő, az új változások és kezdeményezések – forrásmegszűnéssel járó - pusztulását
váró és elváró általános attitűddel rendelkeznek.
Jellemzőjük a – főleg értelmi
intelligenciából származó döntéshozatal eredményeképpen megjelenő - praktikus lepapírozás,
a szakmai önállótlanság, az értelmileg megfelelő döntésválasztás, a külső lobbi
és összefogás, valamint a hatalom- és félelemcentrikus – feladatellátást lefelé
irányító - Főnök-hatás kiterjesztése.
Gyakori probléma, hogy az idősebb,
bölcsebb vezetők az előnyös és személyes illeszkedést biztosító outplacement
helyett a fejlődés és a kollektíva szakmai munkája és eredményei útjában álló
szereplők kényszeres intézményen belül tartásával ellehetetlenítik az intézmény
hatékonyságának fokozását, a pozitív hatású szervezeti kultúra kibontakozását, tehát
a személyes érdekeket előtérbe helyezik a közösségi érdekekkel szemben, a
látszatállapot fenntartása érdekében, a változások el nem fogadása miatt.
Tekintve, hogy ez a csoport túl sok időt
töltött a kialakult feltételek fenntartása szolgálatában, nem várható el tőle
az információ-lekövetés, a bárminemű reagálás.
Ehelyett a belső feszültségek figyelmen
kívül hagyásával, némi – a felsővezetést is megtévesztő - drámajátékkal és passzivitással,
érdektelenséggel közvetítenek a tankerület és a pedagógusok között, a
hadsereghez hasonló – felfele szervilisen tiszteleg, lefele arrogánsan tipor – módszerrel.
Az idősebb vezetők a nyugodtságot
képviselik, így minden ötlet, vagy kezdeményezés, ami ez ellen alakul ki
azonnali elvetést nyer, még akkor is, ha több különböző problémát is oldhatott
volna meg.
Tevékenységük kulcsa az erődemonstráció
és az általános félelemben tartás, amely a környezetük állandó megtévesztésével
együtt teljes koordinációs válsághoz vezethet.
A másik csoportba az új
– magasabb szellemi intelligenciával rendelkező - vezetők tartoznak, akik
szakmai és személyes elhivatottságukkal, korszerű szakmai tudásukkal, nagyfokú
vállalkozó kedvvel, de meghatározó tapasztalat hiányában képviselik és
menedzselik az intézményeket.
Sajátosságuk a vonzó digitális
megjelenés, a szakmai önállóság, a lelkiismeretileg helyes döntéshozatal, a belső
összefogás és a karizmatikus, példaszolgáltató és közérdekszolgáló-vezető
attitűd.
Az ő esetükben veszélyhelyzet lehet,
hogy a globális IKT trendeknek megfelelően az alkalmatlan szereplőket elszigetelik
a közösségtől és rövid úton – megfelelő szerep-, vagy új munkatér
biztosításával – kivonják, esetleg kizárják a munkaközösségből.
Ezzel a döntéssel az intézmény
népszerűségét veszélyeztetheti abban az esetben, ha a távozó munkaerő-forrás esetleges
elégedetlenségét nyilvános fórumokon is megosztja.
A fiatal, engedelmességre és feltétel
nélküli végrehajtásra hajlandó vezetők általános módszere szintén a hadseregtől
származik, hiszen ezt a – ha nem tetszik is, de elnémul és tovább menetel –
elvet követik.
Az általuk képviselt céltudatosság folyamatos
aktivitásra motiválja a szakmai környezetet és pozitív példát szolgáltat a
követőknek a megbecsültség-érzet, az élménygazdag feladatmegvalósítás és a valódi
szakmai siker eléréséhez, valamint hosszútávú fenntartásához.
A szakmai szerepkörük kulcsa a sikermegosztás
és a tapasztalatátadás, ellentétben az idősebb generációknál tapasztalható jelentős
szakmai féltékenységgel.
A tanulói hiány miatt
lecsökkent szakmai térben két különböző feltételeknek megfeleltethető
intézményi körhintára lehet jegyet váltani, az előzőekben már taglalt
ellentételezésekért cserébe.
A sorban állás elkerülhetetlen, hiszen minden
intézmény motivált a saját fejlődése érdekében tett – főleg forrásszerzési – érdekképviseletben.
A nagy és gyors körhintán – jellemzően a
400 fő feletti állami intézményközpontok – szerepelnek.
Aki nem veszi fel a tempót és
lassítja körhintát azt – a
versenyképesség szabályai értelmében - kíméletlenül kizárják a játékból.
A lassú kis körhintán – a kislétszámú,
általában vidéki, egyházi, vagy alapítványi – intézmények jelennek meg. Aki
gyorsítani szeretné a körhintát azt – az etikai normák megsértése miatt – átirányítják
a nagy körhintához a sor végére.
Persze
ezek csak humoros észrevételek, de tény, hogy a vezetők napi rutinja a
minőségbiztosítási feladatok köré fog koncentrálódni.
Ezek közül a leghatékonyabb, ha az –
eddigi praktikussági feladatellátás mellett - új feltételeknek megfeleltethető
minőségi szolgáltatások és programok kialakítását eredményező kulturális értékteremtési
feladatokat látnak el.
Fontos – a kölcsönös bizalom és
partnerkapcsolat fenntartása érdekében - tisztességesen rögzíteni és a szülői közösséggel
tudatosítani pontosan mely programok tartoznak a kötelező, de ingyenes
köznevelési alapszolgáltatások közé és melyek, amelyek az adott szolgáltatási
díjért cserébe szabadon választhatóak.
További félreértések
forrása lehet a tér-idő dimenziója, hiszen – míg egy üzleti szolgáltatás
esetében azonnal tapasztalható a hatás – a kitartó és kiterjedt szabadidejű,
lokális hasznosulású önfejlesztésre épülő edukációs szolgáltatások csak hosszú
évek után válnak valódi mérhető értékké.
A vezetői szinten ez okozza a legnagyobb
problémákat is, hiszen ha vezetőként az alapvetően népszerű elemeket,
programokat teljes átalakítással próbáljuk megváltoztatni nagyfokú
bizonytalanságot tapasztalhatunk a külső és belső kapcsolati hálón keresztül,
így célszerűbb – a következetességet előtérbe helyezve – csak az elavult és
népszerűtlenné vált részeket újjászervezni, amelyek így – a minőségi
változásmenedzseléshez méltóan - szolgálják az intézményi hagyományőrzést is.
Kivételes elbírálást igénylő esetekben –
a válságmenedzsment szabályai szerint – új hagyományok, elemek, programok és
értékek kialakítását kezdeményezhetjük, de ebben az esetben is megkerülhetetlen
a következetes hozzáállás és az egységes intézményi kép megteremtése, amely
segítségével a felhasználók megszerezhetik a natív azonosulást.
A
jelenlegi elvárás, hogy a szakmai térben elfoglalt helye és szerepe szerint
minden intézmény az optimális – jellemzően a deficitcsökkentő – működési és
hozzáállási üzemmódra kapcsoljon át. Ehhez a vezetői attitűd változása is
szervesen illeszkedik, hiszen az eddigiekben vállalkozási kompetenciáikat magas
szintre emelő vezetők, mára gazdálkodási jogkör nélkül maradva láthatóan nehéz
időket élnek meg, így a változások elfogadása mindennél fontosabb esetükben.
Itt szeretném a vezetőideálról szóló
saját gondolataimat megosztani:
A
valódi vezetőt szimbolikusan a saját Napunkhoz tudnám hasonlítani, amely a
teljes életciklusa alatt hatalmas változásokon megy keresztül. Élete aktív
szakaszában protoncsillagként összegyűjti a működéséhez szükséges
értéktartalmat, majd a fősorozati állapotba érve maximális forrást biztosítva
feltölti környezetét a fejlődéshez szükséges életenergiával. A ciklusa végén
nyugodt, passzív szakaszba ér, vörös óriássá válva csak a legszükségesebb
funkciókat látja el és végül elhasználva az összes fűtőanyagát fehér törpeként,
majd teljesen kihűlt fekete törpeként marad fenn a kollektív emlékezetben.
Ebben
az összefüggésben tekintve az előrelátó, tudatos oktató-nevelő szerepvállalás
elengedhetetlenül fontossá válik a vezető számára, aki helyes döntései
segítségével válhat példaértékű, értékes – életadó - központi személyiséggé a
környezete számára.
A jellemzően túlélésre
játszó vezetők mára kifejezetten passzív üzemmódban tevékenykednek, amely az
intézményi hírnév-fennmaradáshoz elégtelen, azonban a környezetüket túlterhelő,
kolibri-effektusban repkedő vezetők magatartása is megbomlaszthatja az
optimális intézményi szervezeti kultúrát.
A tankerületvezetés
részéről kritikus kérdés, hogy a szakmailag és személyesen kiégett, elgyengült,
megfáradt, de jelentős tapasztalattal és meghatározó kapcsolati hálóval, intézményen
kívüli érdekkötödéssel rendelkező intézményvezetőket praktikussági, etikai és
ellenérdekeltség hiányából származó komfort-okokból státuszban hagyják-e, tudván,
hogy nagy a valószínűsége, de inkább veszélye az adott intézmény lemorzsolódásának
a felfokozott szakmai harcban. Az ő számukra egy igazán hatékony – old school -
módszer van a figyelemközpontban maradásra, a belső félelemkeltés és a külső –
intézmények közötti - esélyegyenlőség lehetőségének kizárása akár gyengéd erőszakkal
is.
A felsővezetők másik lehetősége –
amennyiben rendelkezésre áll megfelelő emberi erőforrás- hogy készségesen együttműködő, motivált, korszerű
tudással rendelkező, de tapasztalathiányos új karaktereket, szakmai szereplőket
vonnak be a fejlődésért vívott küzdelembe, esélyegyenlőséget biztosítva ezzel
az intézmények között.
SWOT
|
új vezetők
|
régi vezetők
|
Erősség
|
korszerű tudásmegosztás,
elfogadás, problémamegoldás, versenyképes módszerek és eszközök
|
tapasztalat, kiterjedt
kapcsolati háló,
szakmai határozottság
|
Lehetőség
|
céltudatosság,
sikerközvetítés, szakmai önállóság, népszerűség
|
kapcsolatépítés, diplomácia
|
Gyengeség
|
tapasztalathiány,
befolyásoltság,
trendlekövetés
|
kiégettség,
engedetlenség, problémaelrejtés, népszerűtlenség, versenyképtelen módszerek
és eszközök, lassú reagálás
|
Veszély
|
elszigetelődés,
elszemélytelenedés,
túlzott realizmus
|
intézményi lemorzsolódás,
elavuló
tudásmegosztás,
eltúlzott idealizmus
|
A jelenleg státusban
lévő intézményvezetők életkori sajátosságait tekintve elkerülhetetlen a
köznevelési vezetés összetételének megújítása, hiszen a többségében nyugdíjazás
közelében lévő emberi erőforrás terhelhetősége gyakorlatilag megszűnt.
A feladataik nagy részét képesek
elvégezni a helyetteseik, vagy titkárnőik is, azonban az intézménystratégiai
fejlődés szempontjából kulcsfontosságú, hogy koherens és korszerű attitűdöt
képviseljen a vezetés, tehát elfogadja, hogy nem a múlt, hanem a XXI.század
generációi számára szükséges megfelelő tudást megosztani.
Egyértelmű, hogy kizárólag szóbeli, majd
később eltagadott kijelentésekkel képtelenség képviselni a fejlődés küldetését,
hiszen világos, közérthető – nyilvánosan és írásos formában rögzített –
értékkinyilvánításra, állásfoglalásra, célkitűzésre és megvalósítási teendőkre
van szükség napjainkban, különben megszűnik az intézményi kultúra, a környezeti
háló és a humán erőforrás alkalmazkodó készsége, ami teljes intézményi
válsághoz vezethet.
Amennyiben a natív
személyiségjegyeket kivonjuk a vezetői szerepek értékeléséből általánosan
elmondható, hogy a fiatal realista, pragmatikusan intellektuális és az idősebb
idealista, konvencionálisan gyakorlatias vezetők versengnek a szervezeti
kultúrát tápláló, szabály- és utasításkövető, szolgáló menedzservezető alapszükségletű
szerepkörökért.
Mindkét korosztálynál egyedi problémák
jelenhetnek meg, amennyiben a változásmenedzsment reakcióidőt tekintjük
kulcsszempontnak, tekintve hogy ez a legmeghatározóbb generációs különbség a
vezetői attitűdben.
A fiatalabb vezetők jellemzően
gyorsreagálással követik le a változásokat, amely kizárja a kivárás
lehetőségét, így – kritikus szelekció nélkül – minden újdonság bevezetésében
motiválttá válnak, amely összezavarhatja az – alapvetően irányelvekre
támaszkodó - intézményi kultúrát.
Az idősebb vezetők éppen ellenkezően
reagálnak a kezdeményezésekre, így általában csak megkésve képesek csatlakozni
a legfontosabb, versenyképes és irányadó programokhoz.
Elsőként a figyelmen kívül hagyást, majd
a kivárást és végül az elfogadást választják, azonban egyes esetekben olyan
nagymértékű az ellenállás, hogy az megtévesztheti a teljes kapcsolati hálót,
így az - a nyilvánvaló szükségváltozások ellenére – passzívan, majd elutasítóan
reagál.
A
legfontosabb kérdés, hogy melyik vezetői korosztály milyen mértékű energiát,
tőkét és időt von el a kollektív forrásból annak érdekében, hogy a –
fejlődéseket irányító - digitális társadalomkulturális modell által megkövetelt
korszerű, infokommunikációs attitűdje kialakulhasson, irányelvei rögzülhessenek
és széles körben tudatosíthassa azokat.
Különösen aktuális kérdés ez akkor,
amikor a három évtizede várt Digitális Oktatási Stratégia (DOS) formát öltött
és a vezetők elé kerül, akik a megszokott eszközeikkel kívánják feldolgozni
tartalomtöbbletét, korszerű elvárásmodelljét, specifikus célrendszerét és
alapvetően – a folyamatos, hatékony és hasznosuló fejlődést támogató - új
értéksztenderdjeit.
Nagyon fontos helyes döntést hozni ebben
a frekventált időszakban, hiszen az új NAT sikeressége múlhat a helyi szinten
választott szellemi tőke-irányítókon.
Nyilvánvalóan az illetékes döntéshozók –
elemzéseik alapján - mindig pontosan tudják melyik választási mód a leghelyesebb
stratégiailag, de amíg ez nem válik nyilvános adattá minden vezető reménykedik a
számára legoptimálisabb helyzet kialakulásában és lassan lépkedhet fel a
köznevelési modell lépcsőin, ahol valójában az alábbi sztenderdek váltak a legértékesebbé:
TEHETSÉG – TISZTESSÉG – TISZTELET
(ezekről majd egy későbbi
alkalommal…)
Hogy
klik, vagy klak,
tehát
stabilitás, vagy változás:
ez
az új köznevelési időszámítás valódi kérdése…
Köszönöm, hogy megtisztelt figyelmével!
Debrecen, 2017.
Február 4.
Domokos
János Antal
Trombitaművész-tanár, Karmester,
Nemzeti ösztöndíjas Zeneszerző, Szövegíró,
Szakvizsgázott pedagógus, Közoktatási vezető,
a Művészi
Zene Kör tehetségmenedzselő szervezet vezetője