DOMOKOSMUSIC

41 évesen nyugdíjba mentem

A valóságban ez azt jelenti, hogy 41 évet töltöttem a közoktatásban, újkori – törvényileg leegyszerűsített - nevén a köznevelésben, ebből 20 évet zeneművész-tanárként, karmesterként, előadóként, rendezvényszervezőként, zongorakísérőként, zeneszerzőként, hangszerelőként, közösségépítőként, belső ellenőrzési vezetőként, majd közoktatási vezető-szakvizsgázott pedagógusként.

Régebbi olvasóim tudják, hogy milyen elhivatottan szándékoztam a köznevelést és a művészetoktatást fejleszteni, újító ötleteimmel segíteni a kollegáim, azonban felesleges szélmalomharcot vívtam, mert a hosszú évek során sohasem az elvárásaim szerint alakultak a dolgok, a közszféra szakmai környezetemben nem tudtam kiteljesedni.

Így arra az elhatározásra jutottam, hogy a köznevelési részét lezárom az életemnek és a témát is nyugdíjazom a blogon.

Egy elmélet szerint, ha hatékonyan dolgozunk akkor a tevékenységeink 20%-a adja a sikereink 80%-át, ami a versenyszférában megvalósított tevékenységimben szinte mindig teljesült, azonban a közszférában a sok elaprózódott, munkaidő-kitöltést szolgáló, haszontalan ügyintézés, mások munkájának segítése és helyettük elvégzése az erőforrásaim min. 80%-át elhasználták és max. 20%-ot adtak hozzá az előmenetelemhez, tehát befektetésarányos megtérülési szempontból is rendkívül kedvezőtlen élethelyzeteket eredményezett.

Ebben az élethelyzetben talált meg a státusztörvény elfogadása, amely előreláthatóan további vállalhatatlan teherviselést jelentett volna számomra, aki mindig az egyik legszorgalmasabb és legjobban ütött húzó-ló voltam.

Csak egy kis számadás: évente személyesen közel 40 fellépést szerveztem és teljesítettem a fúvóstanszakommal, többszáz emailt küldtem ki a belsőellenőrzéssel kapcsolatban, emellett többezer oldalnyi intézményi dokumentumot készítettem el, többszáz órát töltöttem a kollegák tájékoztatásával és a minősítésre, vagy a tanfelügyeletre felkészítésével, valamint megszámlálhatatlanul sok energiám veszett el mások munkájának elvégzésével. Ezek csak a pedagógusállás mellékes tevékenységei voltak, még szót sem ejtettem magáról a tanításról, a továbbképzésekről, az adminisztrációról, a közösségszervezésről, a növendékmegtartásról, az intézményi és tanszaki marketingről…

Ebbe a többszörösen betelt életrendre helyezett további feladatköröket a teljesítményalapú értékelési rendszer bevezetése, amely a hozzám hasonló szorgalmas, szolgalelkű, megbízható, precíz és a megbecsülésmentes háttérmunkáknak köszönhetően láthatatlan szakembereket többszörösen túlterheltté tette.

Ehhez képest a színpadon előadóművészként és zeneszerzőként is minden kedvező hatást élveztem, több mint 35éves pályafutásom során, így a törvényadta távozási/felmondási lehetőségek megkönnyítették a döntésemet.

De hogyan sikerült mégis 41évesen nyugdíjba mennem???

Röviden ezek kellettek hozzá:

1. tehetség és tájékozottság

2. szorgalom és kitartás

3. sokoldalúság és elismertség

4. alkotó- és előadóművészet

5. vállalkozószellem és befektetés

Hosszan:

Valóban, 41 évesen nyugdíjba mentem, de ez nem azt jelenti, hogy nem fogok többé dolgozni, hanem pont az ellenkezőjét: a kötelező muszáj-munkák helyett mostmár meg tudom válogatni mire áldozom az értékes szabadidőm, így ezeket a tevékenységeket még elhivatottabban és még nagyobb szorgalommal leszek képes elvégezni a terveim szerint.

A következő részletes részt csak kitartó olvasóimnak ajánlom, az elfoglaltak kérem tekerjék ki a dőlt betűs szöveget!

Egy kis visszaemlékezés:

Úgy alakult, hogy az elmúlt pár évben 2 alkalommal is felgyorsult az életem, ugyanis a Covid világjárvány során a digitalizációs terveim 10 évvel korábban teljesültek, nemrég pedig az állami művészeti iskolában mondtam fel a tanári állásom, ami újabb 10 évvel korábbra hozta – az egyébként 50 éves koromra várt – szakmai nyugdíjazási terveim.

Ezek a tervek arra vonatkoztak, hogy 50 éves koromra már nem szándékoztam 3-4 munkavállaló helyett 1 fizetésért elvégezni a feladathegyeket, tehát egyfajta deaktivációs törekvést valósítottam volna meg és a valóban fontos klasszikus értékekre kívántam koncentrálni.

A klasszikus értékek alatt a szerelem, szeretet, család, barátok, kötődés, támogatás, társadalomkulturális szerepvállalás, filantrópia és az ezekhez hasonló pozitív tartalommal teli kulcsszavakat értem, amelyek számomra valóban fontosak.

Sajnos azt tapasztaltam, hogy ezek a legtöbb embernek nem mondanak semmit, mert önző módon, csak magukkal törődve élik az életüket haszontalanul, mivel semmit nem teremtenek, nem alkotnak, nem hoznak létre.

Ilyen emberek között kezdtem meg a művésztanári pályám is és már a kezdetektől elkerült a szerencse, ugyanis már az első zeneiskolai munkahelyemen a férfi felsővezető alfahímként tekintett rám és folyamatosan taposott, hátráltatott.

Végül néhány év tűrés után felmondtam és egy művészeti iskolában helyezkedtem el, szintén férfi felsővezető irányítása alatt, tehát a körülmények nem változtak. Maradt a taposás, hátráltatás, egrecírozás és állandó megfigyelés…

Ezt a képet árnyalja, hogy főleg csak olyan vidéki növendékekkel találkoztam, akik még az alapkultúra nyomaival sem találkoztak – a nagyvárosi műveltségtől messze elzárt - otthonaikban, ezért mínuszból kellett a magaskultúrát átadni.

Emellett semmilyen munkamorállal és szorgalommal nem rendelkeztek, tehát esélytelen volt versenyeztetni őket, annak ellenére, hogy folyamatos elvárás és nyomás volt a versenyhelyezés megszerzése az intézmény dicsőségére.

Szóval ebből az elmúlt - a köznevelésben eltöltött - 20 évből azt tanultam, hogy nagyon tudatosan kell megválasztani az olyan maradandó életértékeket, mint az álláshely, a lakóhely, vagy akár egy autó is, mert a döntés után nagyon nehéz lesz megváltoztatni a körülményeket, vagy az eszközöket és hosszútávon beleragadhatunk egy kedvezőtlen élethelyzetbe.

De most térjünk vissza a blogbejegyzés főtémájához, mert az olvasók nagy tömegét eddig már elveszítettem, így a szerencsés kitartók jutalma lesz a „titok” megismerése.

Ahhoz, hogy megértsük hogyan sikerült 41 évesen valóban nyugdíjba mennem és egy nyugdíjas nyugodt életvitelét élnem 20 évvel korábbra kell visszamennünk az időben.

Az egyetemi éveim vége felé az egyik professzor elmondta, hogy ne is álmodjunk államilag finanszírozott nyugdíjról, tehát hiába dolgozzuk végig az életünket, nekünk már nem jár semmi cserébe az államtól.

Ez a kinyilatkoztatás egyfajta kulturális sokként ért akkoriban és meghatározta a későbbi gondolataimat, cselekedeteimet, szemléletemet és összességében a teljes attitűdömet.

Rendkívül elhivatott és szorgalmas szakember vagyok, de már a húszas éveim elején ezzel a hatással kellett szembesülnöm, így rájöttem, hogy bizonyos – különösen a kevésbé szorgalmas munkatársak helyetti – feladatkörök elvégzése többszörös terhelést jelent számomra, még akkor is, ha jómagam gyorsabban, könnyebben és egyszerűbben voltam képes a feladatokat elvégezni, akár mások helyett is.

A köznevelésben töltött – 1 hónap híján – 20 évem ezt a szemléletemet csak megerősítette, ugyanis a feletteseimnek és munkatársaimnak sosem voltam képes nemet mondani és egy olyan halmozottan hátrányos helyzetet előidéző lefolyóörvény-spirálba kerültem, amiből csak az állami tanári állásom felmondásával kerülhettem ki.

Az egyébként 40 órás munkahetet minden héten legalább 10 órával túlléptem és az iskolában leadott művészeti óráim után azonnal rohantam haza, ahol adottak voltak a körülmények – mint a nyugalom, nagysebességű internet, rendezett dokumentumadatbázis… - ahhoz, hogy hatékonyan elvégezhessem a többletfeladatokat.

Sajnos ez a munkavégzésem szinte minden esetben láthatatlan maradt, ugyanis azon kívül, hogy a szakmai környezetemnek megkönnyítettem a mindennapjait, semmilyen kedvező visszajelzést nem kaptam és még csak egyre több feladatot bíztak rám, mondván: Te úgyis könnyen megcsinálod!

Hosszú évek múltán már ilyen kevés befektetésarányos megtérüléssel rendelkező, monoton, láthatatlan és haszontalan tevékenységeket nem állt szándékomban végezni, amit a pedagógusstátuszom megszüntetésével meg is erősítettem.

A szemléletem ezzel kapcsolatban az volt, hogy állásom több is lehet, munkám is lehet rengeteg, de egészségből csak egyet kaptam és arra fokozottan vigyázni kell!!!

Azóta ezt azzal egészítem ki, hogy fizetésből is egyet kaptam, de mások helyett is megcsináltam a feladataikat, tehát úgy lett volna igazságos, ha ők kifizetik nekem a helyettük elvégzett tevékenységek és időveszteség ellentételezését.

Ez persze álomországban – vagy egy fejlettebb társadalomkulturális civilizációban - így működhetne, de nem hazánkban és nem napjainkban.

Ahhoz, hogy időrendben is helyre kerüljenek az események az előzményeket szükséges megérteni.

A felnőtt életem szakaszait idővel elkezdtem felosztani 10 éves periódusokra, amelyek végcéljai és exitpontjai csak évek alatt jelentek meg világosan, mivel az azokhoz szükséges – szellemi, anyagi, tudás, tapasztalat, eszköz, módszer, energia és időbeli - erőforrások is folyamatosan jelentek meg.

Az aktuális 10 éves terveim kronologikusan így jelentek meg:

- 10 éves terv No1 (30 éves korig) – saját lakás hitelmentesen

- 10 éves terv No2 (40 éves korig) – ingatlanbefektetés, egzisztenciális függetlenség

- 10 éves terv No3 (50 éves korig) – teljes függetlenség, kiszolgáltatottság-mentesség és biztos önfenntartás

Azok, akik nem rendelkeznek megfelelő szorgalommal és kitartással, ne is olvassák tovább ezt a blogbejegyzést, hiszen számukra nem vagyok képes releváns információkkal szolgálni!

Aki viszont képes akár több ember munkáját is elvégezni és a szabadidejét is az önfejlesztésre áldozni, egészen biztosan elérheti azt, amit én hosszú évek alatt megvalósítottam.

Az első lépés az volt számomra, hogy megalapoztam a szakmai karrierem, ismertté és idővel hitelessé is váltam előadóművészként. Ezután a korábbi hobbimat professzionális szintre fejlesztettem és már alkotóművészként is egyre több és nagyobb elismeréseket értem el, tehát már a sokoldalúságom is megjelent.

Idővel egyre többet komponáltam, saját zenekarokat, kottakiadót, tehetségmenedzselési szervezetet, majd saját zeneoktatási módszerrel működő magánakadémiát is alapítottam, így több bevételi forrásból, önállóan teremtettem meg az egzisztenciális biztonságot, ami nagyon zavarja a környezetemben élőket, akik jellemzően képtelenek tenni az előmenetelért.

A harmadik lépés volt a legnehezebb, hiszen olyan ismereteket kellett megszereznem, amihez egyáltalán nem értettem, csak a szükség vitt rá az elsajátításukra, kiemelten az IKT eszközök és a digitális kultúra területe volt az egyik ilyen szegmens, majd ezt követték a menedzseri tevékenységek és a marketingismeretek.

Emellett kényszerből gyakorlatot szereztem autófényezésben, javításban, majd később az elektromobilitás és az elektromos autó divízióját is részletesebben megismerhettem, amikor családilag azt a döntést hoztuk, hogy környezetettudatos, takarékos és fenntartható formában folytatjuk a közlekedést.

Ez a fenntartható tudatosság a táplálkozásban és az öltözködésben is megjelent idővel, ugyanis a helyi élelmiszereket és a használt ruhákat részesítettük már előnyben.

Ezzel a szemlélettel nem csak vagyonokat spóroltunk meg, de óvtuk a környezetünket is, hiszen mérsékeltük a fogyasztásunkat és mellőztük az új termékek vásárlását.

A következő lépés az volt, amikor rájöttem, hogy nem elég a kiadásokat csökkenteni, hanem a bevételeket is növelni kell, méghozzá úgy, hogy ne kelljen több erőforrást áldozni a bevételszerzésre.

A jövedelemgeneráláshoz szintén az előadó- és alkotóművészet volt a segítségemre, amelyek lehetővé teszik azt, hogy egyszer végezzük el a tevékenységeinket, amiért többször – az online tananyagok területén akár korlátlan számban – fognak fizetni, az érdeklődéstől és a felhasználók számától függően.

A rengeteg vezetői, menedzseri és befektetői könyv elolvasása után ezen a területen szereztem meg harmadik egyetemi diplomám, közoktatási vezetőként és szakvizsgázott pedagógusként.

Ekkorra már rendelkeztem több ingatlannal, garázsokkal és lakásokkal is, ugyanis nem ijesztettek el a jelzáloghitelek magas kamatai és költségei, tehát idővel csak növelni kellett a befektetési ingatlanok számát és megfizetni a tanulópénzt, ami a professzionális ingatlanbefektetővé váláshoz szükséges volt.

Már az első saját lakást is csak nagyon magas törlesztőrészletű jelzáloghitelre tudtuk megvásárolni a feleségemmel, hiszen szülői oldalról nem rendelkeztünk az ehhez szükséges forrásokkal.

A rendkívül kedvezőtlen hiteleket idővel – és minden tartalékunk befizetésével - kiváltottuk sokkal megfizethetőbb konstrukciójú hitelekre és ezek a döntések meghatározták a későbbi sikerességet.

Ahogy gyarapodott a gyerekeink, a munkáink és a lakásaink száma, már egyre nagyobb önerővel és egyre kevesebb szükséges hitelforrással sikerült megvásárolni a következő – jellemzően 1,5 szobás – kis lakást.

Ezeknek a lakásoknak óriási előnye, hogy minimális költséggel fenntarthatóak, emellett elegendő helyiséggel és élettérrel rendelkeznek akár egy vidéki családi házhoz szokott bérlőnek is.

Tehát egy idő után már nem a saját szemünkkel és saját fejünkkel vásároltunk lakást, hanem elképzeltük, hogy milyen bérlőnek lenne ideális otthon az adott lakás és az adatgyűjtéssel kialakult célközönség rendelkezik-e fizetőképességgel.

Sajnos hamar rá kellett jönni, hogy egyes célközönségrétegek szállodának, munka- vagy bulihelynek szeretnék használni a tulajdonunkat, amiért hajlandóak fizetni, de az amortizációs költségeket már nem vállalják, ezért sokkal pontosabb célzási módszert kellett bevezetni a bérlői célközönségazonosításnál.

A következő felismerés az volt, amikor rájöttünk, hogy felesleges többcsillagos szállodai szintre felújítani a lakásokat, hiszen ekkor a folyamatos felújítási költségek is magasak lesznek, emellett szűkül az a célközönségréteg, aki hajlandó is megfizetni és fenntartani, megbecsülni a prémium minőséget.

Szóval egyfajta világos ablak nyílt ki a szemünk előtt, amelyben már csak a könnyen felismerhető és alkalmazható sztenderdek jelennek meg az ingatlanbefektetésekkel kapcsolatban.

Ezek lehetővé teszik, hogy a saját tulajdonú ingatlanjaink kizárólag passzív jövedelemforrásként jelenjenek meg az életünkben és sose váljanak munkahellyé, vagy teherré, egyszerűen csak családilag élvezhessük a hasznukat és méltányosan viseljük a terheiket.

A 20 év alatt tudatosan felépített szakmai és személyes egzisztencia mára biztos alapokat nyújt a továbbfejlődéshez, ezért jelentős számú irigykedőre, hátráltatóra és rosszakaróra tettem szert, akik ugyan a befektetett erőforrásokat nem kívánják maguknak, de az elért célokat és javakat magukénak akarják és képesek akár erőszakkal is elvenni őket.

De erről, a megelőzésről és a védekező stratégiáról, taktikákról és operatív folyamatmenedzselésről majd egy későbbi bejegyzésben írok…

Ezennel 41 év után hivatalosan is nyugdíjba mentem a közszférából,

tehát a következő blogbejegyzéseimben már mellőzöm ezt a témát.

Azonban a továbbiakban is hasznos és hasznosítható ötletekkel, tervekkel, módszerekkel, eszközökkel tudással, tapasztalatokkal, taktikákkal és stratégiákkal, valamint helyes szemlélettel és attitűddel kívánom támogatni az olvasókat!

Ha bármilyen kérdésed, kérésed, vagy észrevételed van,

keress fel bátran, minden segítséget készséggel megadok!

Legyen az idézhető mottónk:

”A múlt értékeit, a jelen eszközeivel, a jövő szépségéért!”

Domokos // 2022

Ha további segítségre van szükséged, ennek a blogbejegyzésnek

a teljes változatát ebook és podcast formában is elérheted.

Hasznos kiegészítő információkért rendeld meg az alábbi tananyagokat:

Karrierépítés zenészeknek promovideo

Karrierépítés zenészeknek digitális tananyag

Kultúramarketing promovideo

Kultúramarketing digitális tananyag

Kultúramenedzsment promovideo

Kultúramenedzsment digitális tananyag

Amennyiben bármilyen probléma, kérdés, vagy kérés merül fel, keress fel bátran, mindenben segítek!

Extra tartalmak eléréséhez iratkozz fel YT csatornámra és like-olj a Facebookon!

Debrecen, 2023. Szeptember-December Domokos János Antal

Trombitaművész-tanár, Karmester,

Nemzeti ösztöndíjas Zeneszerző, Szövegíró,

Szakvizsgázott pedagógus, Közoktatási vezető,

a Művészi Zene Kör tehetségmenedzselő szervezet és

az Alternatív Lehetőségek Művészeti Akadémia vezetője