Köznevelés egy új korszak kapujában
Az év végi elemzések, prezentációk
és adminisztrációs dokumentációk elkészítése közepette rengeteg élmény kavarog
a fejemben az elmúló és az elmúlt tanévek tapasztalatai miatt.
Az állami
fenntartás és a tankerületi irányítás kialakulása óta többször is kérték tőlem
a felsővezetők, hogy belső ellenőrzési csoportvezetőként reflektáltan elemezzem
az intézményi változások okozta tapasztalataim, amelyeket őszintén és
szakszerűen igyekeztem elkészíteni.
Elemeztem az
erősségeket, gyengeségeket, lehetőségeket és veszélyeket, valamint 10
szegmensből álló egyéni szempontrendszert is kialakítottam, amely lehetővé
tette, hogy adatokkal minden oldalról megfelelően alátámasztott tartalom keletkezhessen.
Ekkor még nem
sejtettem, hová is juthat el néhány negatív tapasztalat a megfelelő menedzselés
nélkül.
Az idei tanév
rendkívül megterhelő volt minden köznevelési szereplő számára, hiszen eddig
soha nem látott mértékben hullottak szét a szociokulturális és a személyes
kapcsolati hálók.
Ez részben a
digitális közösségi terek közösség- és személyiségromboló hatásainak
köszönhető, részben pedig az általános – igaz hitvallástól és hiteles
állásfoglalástól, őszinte véleménynyilvánítástól eltávolodó - bizalmatlanság
kialakulásának.
A
személyes és a szakmai tevékenységek és azok tartalmai az utcai valóságból az
internet adta biztonságos világba települtek át, ahol vonzó csomagolásban
tartalom és megfelelő ellenőrzés nélkül, de óriási élményszükséglet mellet
terjedhet a tömegkultúra.
Ebben a
rendszerben mindenki önmagát akarja megvalósítani, úgy hogy a közös összefogás
helyett irigykedéssel és stratégált intrikával kívánja legyőzni a valóságban
nem létező ellenségeit, hiszen nem ellenfélként, inkább ellenségként bánnak egymással
a szemben álló felek.
A küzdelem végén
azt tűzik ki célul, hogy egyedül maradva meghódíthatják az egész globális
digitális teret, amely annyi örömet, pénzt és megbecsülést tartogat számukra.
Így hullnak szét
emberi – társadalmi, nemzeti, közösségi, családi, baráti és partneri -
kapcsolataink a digitális társadalom megszületésekor és az értékféltés
irányította bizalmatlanság kialakulásával.
Az infokommunikációs kor kétségkívül
a legnagyobb kihívások elé állította az emberiséget.
A globális
értékek pusztulásával a személyes értékek megőrzése lett az elsődleges
küldetése a mai kor emberének. Ez a folyamat a köznevelésben fokozottan
megmutatkozott az elmúlt évek alatt és a globális változásokat a mai napig nem
hajlandóak elfogadni az idősebb generációk, akik ma a legfontosabb irányítási és
koordinálási feladatokat ellátják. A személyes és szakmai bizalmatlanság kialakulásával
nagymértékben romlottak a támogatói és partneri kapcsolatok és azok
megszerzésének lehetőségei.
Az
intézmények között elkezdődött a küzdelem a vonzóerő növelésért, az új
szolgáltatások kialakításáért és gyakran a tanulók megtartásáért. Ez a folyamat
szembe fordította az egykori partnereket, intézményeket, vezetőket, tanárokat
és szülőket. Az egykor hazánkat világverseny-képessé tevő nemzeti öntudat tüze
már csak hamu és eloszlott a környezetet – a világot - jobbítani vágyó hit
reménye is.
Ebben a
kialakult helyzetben kell jövőképet biztosítani a jövő gondolkodói, a mai
gyermekek számára. Minden tanév végére érzelmileg és szellemileg is megterhelté
válnak a köznevelési szereplők, azonban idén több olyan akadály is feltárult,
amit nem sikerült megfelelően elhárítani.
A
köznevelésben ismeretlen minőségbiztosítás a mai napig nem elfogadott – pontosabban
fogalmazva tüntetőleg elutasított - a vezetők és a pedagógusok körében egyaránt.
A - belső
szereplőkből álló, de az intézményt, a vezetőket és a pedagógusokat külső
sztenderdszempontok szerint értékelő - Belső Ellenőrzési Csoport egyik feladata,
hogy elfogadtassa ezt a gyakorlatot a tantestülettel, akik megfelelő lekezeléssel
és átható undorral fogadják az újítási törekvéseket, hiszen ők már sok
újítás-kezdeményezési hárítást megtapasztaltak és a közösség akarata mindent
felülírt.
A vezetők a bevezetést megelőzően
elméleti felkészítést nyújtottak a potenciális offenzív formákra koncentráltan,
ezt követően csak passzív szerepet vállaltak, így a BECS egy
személyként foglalt állást, közvetített véleményt és osztott meg információkat
a tantestület részére.
A gyakorlatban ez úgy működött, hogy a BECS
tagok a saját funkcionális szakmai kapcsolati hálójukon keresztül osztották meg
a korszerűségre való, fejlesztő törekvést célzó naprakész infókat, előkészítve
a későbbi gyakorlati megvalósítást.
Erre a segítő
formájú pozitív szakmai támogatásra kizárólag negatív formában reagált a
túlnyomó többségben idősödő pedagógusokból álló tantestület. A gyakorlatban két
részre szakadt közösség egyik része csalódott, beletörődő elfogadással, a másik
része tapasztalat alapú, felkészült és dühös ellenállással kísérte az
eseményeket, minden téren segítség- és támogatásmegvonással.
Azonnal kikeresték a BECS tagok
legapróbb, személyes hibáit és kéretlenül, megalázó módon nyilvánosan,
személyeskedően kívánták a közösség és az érintettek tudtára adni azokat. Az új
szakmai tapasztalatok ellen a régi személyes tapasztalatokat hozták fel azonnali
védekezésképpen úgy, hogy a korszerű, formális szakmai oktatásra elavult,
informális személyes kioktatással reflektáltak.
A gyakorlatban tehát nehezen zajlott
a változásmenedzsment a folyamatfejlesztést meghatározó korkülönbség miatt, így
a minőségbiztosítási kötelezettségvállalás elfogadtatása is nehezen ment. Jellemző
probléma, hogy a középkorú, egyensúlyteremtő, partnerkapcsolat-kialakító és
fenntartó korosztályok tehetségátcsoportosítással elhagyták a szakmát, vagy az
országot, így az – elhatározott, túlélés által motivált - idősebb generációk a –
szükséges változásokat igénylő és menedzselő - fiatalokkal rivalizálnak.
A bizonyítási vágy, a megfelelési és a
teljesítési késztetés, valamint az előrelátási- és céltudatosság - az idő előre
haladtával történő - csökkenésével a hozzáállás és a felfogás is nagyon
korszerűtlenné és elutasítóvá válik, ami a provinciális környezetben élő
pedagógusoknál még nagyobb bezárkózást és állandósághoz való ragaszkodást
eredményez, hiszen nem értik, vagy nem is látják a javító, szakmai fejlesztő
törekvéseket.
Számomra
nehéz időszak volt ez, hiszen világvárosi, fiatal és jóra törekvő alkotó-előadóként
nap, mint nap a versenyszféra szabályaihoz alkalmazkodva kell tevékenykednem,
úgy hogy közben még emlékszem milyen erő terelt a művésztanári hivatás felé és
mi tart még ma is ott, a jobbító fejlődést szolgáló vezető szerep, amit sosem kértem,
de eddig minden élethelyzetben megkaptam a környezetemtől, így meg kellett
tanulnom a gyakorlatias szempontok szerint továbbfejleszteni a kreativitásom.
A
naprakész helyzet úgy alakította, hogy a közszférában újonnan kialakult viszonyok
még mindig nem éreztetik erősen hatásukat az idősebb, provinciális tantestületek
körében, egyedül a vezetők érzik kellően a súlyát, azonban a gyakorlatban
legtöbbször képtelenek fejleszteni, a hatalmas ellenállás és a megfáradtság
miatt. Minden platformon rögzítésre kerül a korszerűség, mint célkitűzés, azonban
tartalommal a leggyakrabban nem kerül kitöltésre, így a gyakorlatban persze sem
a pedagógusok, a tanulók, sem a szülők nem találkozhatnak vele.
Korunk
korszerűsége a gondolkodás művészetében, a kreativitás tanulásában rejlik,
amely átörökítése – a családok széthullása és az idővel versenyt futó emberek elfoglaltsága
miatt - az iskola feladata lett. A gondolkodás művészete, a kreativitás tette -
az állati és a gépi - felfogható, érzékelhető világ irányítójává az embert,
amely a mai korban új elvárásokkal találta szembe magát.
Az internet és a
robotok korában feleslegessé váló emberi feladatkörök és tevékenységek
elsajátítása helyett az ember a digitális világ kreatív menedzservezetőjévé,
folyamatirányítójává kell, hogy váljon, amely tanulása az iskolában válik
nélkülözhetetlenné és a szakmai életben teljesedhet ki.
Ahogy az anyagi
világot lassan felváltja a szellemi – digitális – világ a legtöbb ember szinte idegenné
válik a saját életében, ahol az idősebb generációk is most tanulják ezeket az
új szabályrendszereket, így megfelelő tanáccsal nem szolgálhatják a fiatalokat,
sőt, gyakran ők szorulnak segítségre – a tudatosságot elváró - érzékek és
élmények irányította digitális térben.
Hogy mi az egyes szereplők
gyakorlati feladata ebben az új világban és a digitális társadalomban még csak
most alakul ki, de ahogy az évszázadok során egy-egy új korszak beköszöntött
mindig hozott magával legyőzhetetlennek látszó nehézségeket, amik később már –
az emberi elme fejlődésével és a kreativitás fokozódásával – már nem is tűntek
nehéz feladatnak.
A múlt tényein
már nincs idő lamentálni, hiszen a jelen eseményei meghatározzák a jövőt,
amelyben minden köznevelési szereplőnek helyes döntéseket kell hozni.
A vezető legfőbb
küldetése a pozitív és versenyképes példaszolgáltatás, a cél- és öntudatos vezetői
szolgálat, a pedagógusé a gondolkodásra való motiválás és a kreativitásra való inspirálás,
a szülőé a biztonság- és komfort-környezetteremtés, míg a gyermeké a kérdezni
tanulás és a nyitott befogadás elsajátítása.
Minden idők legfontosabb kérdése, hogy mit hoz a
jövő?! Pacifista és filantróp nézeteket valló művésztanárként küldetésem és
kötelességem is a jövőt építeni, a pozitív jövőkép kialakításával és
beteljesítésével. Bízom benne, hogy a 198 tankerületi fenntartási és működtetési
rendszer 59 menedzselhető szervezetre történő átszervezése és a közös partneri
gondolkodás sok vitás kérdést megoldhat a jövőben és csak a gyakorlati,
legfőképpen edukátori feladatokra koncentrálhatnak az intézmények, amelyek napi
menedzselése is igen megterhelő feladat minden résztvevő számára.
Debrecen, 2016. Május 30.
Domokos János
Antal
Trombitaművész-tanár,
Karmester, Zeneszerző, Szövegíró,
Szakvizsgázott
pedagógus, Közoktatási vezető
a Művészi Zene Kör tehetségmenedzselő
szervezet vezetője
