Köznevelés egy új korszak kapujában

Köznevelés egy új korszak kapujában

            Az év végi elemzések, prezentációk és adminisztrációs dokumentációk elkészítése közepette rengeteg élmény kavarog a fejemben az elmúló és az elmúlt tanévek tapasztalatai miatt.

Az állami fenntartás és a tankerületi irányítás kialakulása óta többször is kérték tőlem a felsővezetők, hogy belső ellenőrzési csoportvezetőként reflektáltan elemezzem az intézményi változások okozta tapasztalataim, amelyeket őszintén és szakszerűen igyekeztem elkészíteni.

Elemeztem az erősségeket, gyengeségeket, lehetőségeket és veszélyeket, valamint 10 szegmensből álló egyéni szempontrendszert is kialakítottam, amely lehetővé tette, hogy adatokkal minden oldalról megfelelően alátámasztott tartalom keletkezhessen.

Ekkor még nem sejtettem, hová is juthat el néhány negatív tapasztalat a megfelelő menedzselés nélkül.

Az idei tanév rendkívül megterhelő volt minden köznevelési szereplő számára, hiszen eddig soha nem látott mértékben hullottak szét a szociokulturális és a személyes kapcsolati hálók.

Ez részben a digitális közösségi terek közösség- és személyiségromboló hatásainak köszönhető, részben pedig az általános – igaz hitvallástól és hiteles állásfoglalástól, őszinte véleménynyilvánítástól eltávolodó - bizalmatlanság kialakulásának.

A személyes és a szakmai tevékenységek és azok tartalmai az utcai valóságból az internet adta biztonságos világba települtek át, ahol vonzó csomagolásban tartalom és megfelelő ellenőrzés nélkül, de óriási élményszükséglet mellet terjedhet a tömegkultúra.

Ebben a rendszerben mindenki önmagát akarja megvalósítani, úgy hogy a közös összefogás helyett irigykedéssel és stratégált intrikával kívánja legyőzni a valóságban nem létező ellenségeit, hiszen nem ellenfélként, inkább ellenségként bánnak egymással a szemben álló felek.

A küzdelem végén azt tűzik ki célul, hogy egyedül maradva meghódíthatják az egész globális digitális teret, amely annyi örömet, pénzt és megbecsülést tartogat számukra.

Így hullnak szét emberi – társadalmi, nemzeti, közösségi, családi, baráti és partneri - kapcsolataink a digitális társadalom megszületésekor és az értékféltés irányította bizalmatlanság kialakulásával.

            Az infokommunikációs kor kétségkívül a legnagyobb kihívások elé állította az emberiséget.

A globális értékek pusztulásával a személyes értékek megőrzése lett az elsődleges küldetése a mai kor emberének. Ez a folyamat a köznevelésben fokozottan megmutatkozott az elmúlt évek alatt és a globális változásokat a mai napig nem hajlandóak elfogadni az idősebb generációk, akik ma a legfontosabb irányítási és koordinálási feladatokat ellátják. A személyes és szakmai bizalmatlanság kialakulásával nagymértékben romlottak a támogatói és partneri kapcsolatok és azok megszerzésének lehetőségei.

Az intézmények között elkezdődött a küzdelem a vonzóerő növelésért, az új szolgáltatások kialakításáért és gyakran a tanulók megtartásáért. Ez a folyamat szembe fordította az egykori partnereket, intézményeket, vezetőket, tanárokat és szülőket. Az egykor hazánkat világverseny-képessé tevő nemzeti öntudat tüze már csak hamu és eloszlott a környezetet – a világot - jobbítani vágyó hit reménye is.

Ebben a kialakult helyzetben kell jövőképet biztosítani a jövő gondolkodói, a mai gyermekek számára. Minden tanév végére érzelmileg és szellemileg is megterhelté válnak a köznevelési szereplők, azonban idén több olyan akadály is feltárult, amit nem sikerült megfelelően elhárítani.

A köznevelésben ismeretlen minőségbiztosítás a mai napig nem elfogadott – pontosabban fogalmazva tüntetőleg elutasított - a vezetők és a pedagógusok körében egyaránt.

A - belső szereplőkből álló, de az intézményt, a vezetőket és a pedagógusokat külső sztenderdszempontok szerint értékelő - Belső Ellenőrzési Csoport egyik feladata, hogy elfogadtassa ezt a gyakorlatot a tantestülettel, akik megfelelő lekezeléssel és átható undorral fogadják az újítási törekvéseket, hiszen ők már sok újítás-kezdeményezési hárítást megtapasztaltak és a közösség akarata mindent felülírt.

A vezetők a bevezetést megelőzően elméleti felkészítést nyújtottak a potenciális offenzív formákra koncentráltan, ezt követően csak passzív szerepet vállaltak, így a BECS egy személyként foglalt állást, közvetített véleményt és osztott meg információkat a tantestület részére.

A gyakorlatban ez úgy működött, hogy a BECS tagok a saját funkcionális szakmai kapcsolati hálójukon keresztül osztották meg a korszerűségre való, fejlesztő törekvést célzó naprakész infókat, előkészítve a későbbi gyakorlati megvalósítást.

Erre a segítő formájú pozitív szakmai támogatásra kizárólag negatív formában reagált a túlnyomó többségben idősödő pedagógusokból álló tantestület. A gyakorlatban két részre szakadt közösség egyik része csalódott, beletörődő elfogadással, a másik része tapasztalat alapú, felkészült és dühös ellenállással kísérte az eseményeket, minden téren segítség- és támogatásmegvonással.

Azonnal kikeresték a BECS tagok legapróbb, személyes hibáit és kéretlenül, megalázó módon nyilvánosan, személyeskedően kívánták a közösség és az érintettek tudtára adni azokat. Az új szakmai tapasztalatok ellen a régi személyes tapasztalatokat hozták fel azonnali védekezésképpen úgy, hogy a korszerű, formális szakmai oktatásra elavult, informális személyes kioktatással reflektáltak.

            A gyakorlatban tehát nehezen zajlott a változásmenedzsment a folyamatfejlesztést meghatározó korkülönbség miatt, így a minőségbiztosítási kötelezettségvállalás elfogadtatása is nehezen ment. Jellemző probléma, hogy a középkorú, egyensúlyteremtő, partnerkapcsolat-kialakító és fenntartó korosztályok tehetségátcsoportosítással elhagyták a szakmát, vagy az országot, így az – elhatározott, túlélés által motivált - idősebb generációk a – szükséges változásokat igénylő és menedzselő - fiatalokkal rivalizálnak.

A bizonyítási vágy, a megfelelési és a teljesítési késztetés, valamint az előrelátási- és céltudatosság - az idő előre haladtával történő - csökkenésével a hozzáállás és a felfogás is nagyon korszerűtlenné és elutasítóvá válik, ami a provinciális környezetben élő pedagógusoknál még nagyobb bezárkózást és állandósághoz való ragaszkodást eredményez, hiszen nem értik, vagy nem is látják a javító, szakmai fejlesztő törekvéseket.

Számomra nehéz időszak volt ez, hiszen világvárosi, fiatal és jóra törekvő alkotó-előadóként nap, mint nap a versenyszféra szabályaihoz alkalmazkodva kell tevékenykednem, úgy hogy közben még emlékszem milyen erő terelt a művésztanári hivatás felé és mi tart még ma is ott, a jobbító fejlődést szolgáló vezető szerep, amit sosem kértem, de eddig minden élethelyzetben megkaptam a környezetemtől, így meg kellett tanulnom a gyakorlatias szempontok szerint továbbfejleszteni a kreativitásom.

A naprakész helyzet úgy alakította, hogy a közszférában újonnan kialakult viszonyok még mindig nem éreztetik erősen hatásukat az idősebb, provinciális tantestületek körében, egyedül a vezetők érzik kellően a súlyát, azonban a gyakorlatban legtöbbször képtelenek fejleszteni, a hatalmas ellenállás és a megfáradtság miatt. Minden platformon rögzítésre kerül a korszerűség, mint célkitűzés, azonban tartalommal a leggyakrabban nem kerül kitöltésre, így a gyakorlatban persze sem a pedagógusok, a tanulók, sem a szülők nem találkozhatnak vele.

Korunk korszerűsége a gondolkodás művészetében, a kreativitás tanulásában rejlik, amely átörökítése – a családok széthullása és az idővel versenyt futó emberek elfoglaltsága miatt - az iskola feladata lett. A gondolkodás művészete, a kreativitás tette - az állati és a gépi - felfogható, érzékelhető világ irányítójává az embert, amely a mai korban új elvárásokkal találta szembe magát.

Az internet és a robotok korában feleslegessé váló emberi feladatkörök és tevékenységek elsajátítása helyett az ember a digitális világ kreatív menedzservezetőjévé, folyamatirányítójává kell, hogy váljon, amely tanulása az iskolában válik nélkülözhetetlenné és a szakmai életben teljesedhet ki.

Ahogy az anyagi világot lassan felváltja a szellemi – digitális – világ a legtöbb ember szinte idegenné válik a saját életében, ahol az idősebb generációk is most tanulják ezeket az új szabályrendszereket, így megfelelő tanáccsal nem szolgálhatják a fiatalokat, sőt, gyakran ők szorulnak segítségre – a tudatosságot elváró - érzékek és élmények irányította digitális térben.

            Hogy mi az egyes szereplők gyakorlati feladata ebben az új világban és a digitális társadalomban még csak most alakul ki, de ahogy az évszázadok során egy-egy új korszak beköszöntött mindig hozott magával legyőzhetetlennek látszó nehézségeket, amik később már – az emberi elme fejlődésével és a kreativitás fokozódásával – már nem is tűntek nehéz feladatnak.

A múlt tényein már nincs idő lamentálni, hiszen a jelen eseményei meghatározzák a jövőt, amelyben minden köznevelési szereplőnek helyes döntéseket kell hozni.

A vezető legfőbb küldetése a pozitív és versenyképes példaszolgáltatás, a cél- és öntudatos vezetői szolgálat, a pedagógusé a gondolkodásra való motiválás és a kreativitásra való inspirálás, a szülőé a biztonság- és komfort-környezetteremtés, míg a gyermeké a kérdezni tanulás és a nyitott befogadás elsajátítása.

Minden idők legfontosabb kérdése, hogy mit hoz a jövő?! Pacifista és filantróp nézeteket valló művésztanárként küldetésem és kötelességem is a jövőt építeni, a pozitív jövőkép kialakításával és beteljesítésével. Bízom benne, hogy a 198 tankerületi fenntartási és működtetési rendszer 59 menedzselhető szervezetre történő átszervezése és a közös partneri gondolkodás sok vitás kérdést megoldhat a jövőben és csak a gyakorlati, legfőképpen edukátori feladatokra koncentrálhatnak az intézmények, amelyek napi menedzselése is igen megterhelő feladat minden résztvevő számára.

Debrecen, 2016. Május 30.                                                              

Domokos János Antal

Trombitaművész-tanár, Karmester, Zeneszerző, Szövegíró,

Szakvizsgázott pedagógus, Közoktatási vezető

     a Művészi Zene Kör tehetségmenedzselő szervezet vezetője