Fordító - Translate

DOMOKOSMUSIC

DOMOKOSMUSIC Ars Poetica: Zeneszerzői küldetésem, hogy új hangvételű - Smooth Art stílusú - művek komponálásával befogadhatóbbá tegyem...

2016. augusztus 27., szombat

BECS-engettek!!!



BECS-engettek!!!

            Még élénken él emlékeimben az előző tanév élmény- és tanulságáradata, aminek gyakran önkéntelenül is szerepet nyert, vagy csak kapott részese lettem és már kinyitott az újabb tanév,
körvonalazódnak a Belső Ellenőrzési Csoportfeladatok, a rögzített és a látens szabályok!
Az évvégére kialakult belső feszültségáradatot hosszú évek alatt is nehéz lesz elfelejteni, hiszen a rengeteg intrika és viszálykodás révén gyakorlatilag darabjaira hullott az intézményi kapcsolati háló.
Már a korábbi években megszűntek a barátságokon, partnerviszonyon, támogatáson, segítőkészségen és személyes pozitív viszonyokon alapuló kapcsolatok, azonban a helyüket csupán egyetlen funkció vette át:
az elüzletiesedett ÉRDEK.
Az intézményi HR folyamatokat tekintve nem használható a fluktuáció szó, hiszen gyakorlatilag tömeges pedagógusi pályaelhagyás alakult ki az utolsó napokra.
Voltak, aki hosszú évek után a gyermekvállalás, mások a magánvállalkozás mentőövét ragadták meg, hogy életüket mentsék a gyorsan változó köznevelési óceánból.
Az egyetemes tudás szilárd szabályrendszeréhez szokott átlagpedagógusok képtelenek feldolgozni az infokommunikációs korszak digitális társadalomkulturális modelljének új sztenderdjeit, szokásrendszereit, hiszen sem a felsőfokú képzés során, sem a hétköznapi életükben nem tapasztaltak hasonló - gyorsreagálást és túlélő alkalmazkodást igénylő – feladatteljesítési elvárást.
            Az intézményi PR is hasonló válságos időszakot él meg, hiszen a városi információterjedés is fokozottan felgyorsult és a belső hibalehetőségek és elégtelenségek híre azonnal elterjed a szakmai csatornákon keresztül. Sem a belső, sem a külső pozitív kommunikáció nyomai nem tapasztalhatók a tanulókért és fennmaradásért folyó elszemélytelenítő versenyhelyzetben.
Városi vezetés szinten is tapasztalható egy újfajta intézményi érték- és brandszelekció, amely a kulturálisan elkényeztetett megyeszékhelyeken a meghatározó intézmények, csoportok, valamint előadó- és alkotóművészek támogatás-, illetve partnerkapcsolat-megvonásában szintén megfigyelhető.
            Az újonnan kialakult helyzetben az egyetemes értékek átörökítése, a digitális korba történő átmentése így szinte lehetetlen feladatnak bizonyul mind személyes, közösségi, mind intézményi, vagy lokális szinten. Az új – gyakran kialakult értékrendszerrel, vagy szakmai profillal nem rendelkező – kulturális és intézményi szereplők feltételrendszerei monopóliumhelyzetet teremtenek számukra, hiszen sem értékteremtési-értékmegőrzési, sem élményteljesítés, vagy magaskultúrális szolgáltatási célokat nem tartalmazó programjuk kompenzációs elvárása is hasonló értéktelenséget és feltétel- és igénynélküliséget vár el, ezzel még jobban megerősítve az értéktelen, elüzletiesedett kapcsolatrendszereket.
            Ebben az új – személyes kapcsolatokat nélkülöző – digitális világban az intézmények kiemelt - egyre bővülő információs adatbázist és fokozódó teljesítményelvárást tartalmazó - feladata az új, digitális társadalomkulturális szabályrendszerek széleskörű edukálása, praktikusságát népszerűsítő közreadása.
Az új – gazdaságilag független – 58 tankerületi központ megalakulása új reményekkel kecsegteti az összes köznevelési szereplőt, hiszen az intézmények új – pénz-digitális-fenntarthatósági témahét - programokkal gazdagodhatnak, az intézményvezetők visszanyerhetik humánerőforrás-kiválasztási hatáskörüket, a pedagógusok új szakmai célokat tűzhetnek ki és a tanulók felújított környezetben kezdhetik meg a szellemi gyarapodást, a korszerű ismeretek befogadását, feltéve, ha kapnak ilyet.
Az inspiráció kialakítását és a motiváció fenntartását szolgálóvezetőként gyakran lehetetlen körülmények között teljesítő pedagógusok számára komoly gondot jelent a meghatározhatatlan – információs fekete lyukba került – megújult benntöltendő munkaidőszámítás és munkaszüneti szabadságteljesítés kommunikációs feldolgozása, hiszen a gyakorlatban minden intézményvezető a saját elképzelése – és jogszabály-értelmezése – szerint alkalmazza ezeket az alapvető rekreációs módszereket.
            Az előző években kialakult intézményi információzavar az új tanévre sem tisztult és jelentős komplikációkat eredményez a folyamatos szakmai működésben és a közösségi kohézió fenntartásában.
Ahhoz, hogy a tanulói és szülői környezet ebből az interaktív kommunikációs hiányosságból semmit ne észleljen, előbb intézményvezetői szinten kell érzékelni a problémát és változás-, esetleg válságmenedzselési módszerekkel korrigálni a kialakult helyzetet, amire az elmúlt évek kényelmes, nyugodt, kiváró és ráhagyó vezetői hozzáállásait tekintve még nem volt példa.
A komfortos vezetői széket elhagyni hatalmas indok és elengedhetetlen ok szükségeltetik, hiszen ülve a lehető legnagyobb biztonságérzet tapasztalható, szemben a felállással és járással.
A – manapság oly ritka - karizmatikus szolgálóvezetőket ezért nevezik álló embernek, hiszen – idejükben - minden megpróbáltatást becsülettel kiálltak a közösség érdekében, feláldozva saját komfortzónájukat, hozzáállásukkal minden helyzetben idézhető szavakat és edukálható, példaértékű hozzáállást biztosítva környezetüknek. A mai kor azonban még ennél is többet vár a szellemi vezetőktől, méghozzá a közösség megtartása helyett a közösségépítő, mobilis – élenjáró és nem másokat követő - szerepvállalást.
            A változások - mint az élet örök körforgásának - kulcsa tehát az intézményvezetői szint hatékony és jótékony működésében rejlik, amely – a többi szinttel együtt – hamar összeroppant a köznevelési óceán gyors változásainak pusztító viharában.
Fej-kapkodva, forrás- követve, de ritkán praktikus – követhető, legitim és helyes - út-kijelölve és pozitív példa-teremtve küzdenek a fennmaradásért és a levegőhöz jutásért ebben a köznevelés információs óceánban a spirituális intelligenciát legritkábban használó, kizárólag a lobbifaktorból táplálkozó intézményvezetők,
akik a helyes döntéseket minden alkalommal elcserélik a könnyebb választás lehetőségére, amikor csak a legkevesebb felelősségvállalással, a becsület kizárásával lehet gyors döntéseket hozni.
            A pedagógusok, mint – többségében pacifista, szelíd filantróp nézeteket valló – beletörődők követik a kontrollhiánytól vak, süket és gyakran néma kapitányokat és – a közösségükből olykor félszemű prófétaként kiemelkedő – önjelölt prédikátorokat, akik mindig csak késéssel képesek érzékelni – meglátni, meghallani és megbeszélni – még az alapvető változásokat is és kizárólag visszhang-követre – minden oldalról biztonságosan visszaverődve - készségesek megtenni a szükséges intézkedéseket.
            Az új tanév új pedagógusminősítéseket és szakmai továbbképzéseket is tartogat a pedagógiai szereplők számára, méghozzá igen széleskörű paletta-választási potenciált nyújtva, azonban az intézményvezetők részére – akik zömében túlmentek a 15éves tudás-korszerűségi lélektani határon - már jóval kevesebb opció áll fenn a korszerű és naprakész menedzservezetői, valamint az infokommunikációs szellemi vezetői ismeretek megszerzésére.
Az új szabálytáblákkal felszerelt új utakon elavult tudással vezetők nélkülözik a biztonságos vezetésérzetet és – az eseményeket velük együtt átélő - környezetüket is veszélybe sodorják.
Akárcsak a közúton a köznevelés útjain is friss, naprakész tudásra van szükség, a finomérzékelés – legalább készségszintű, de inkább rutinszintű - továbbfejlesztése mellett.
Továbbra is hiánycikkek a közoktatásban a vezetői szellemi alkotások, termékek, publikációk, tapasztalatok közreadásai, amivel elősegíthetővé válna az egymástól tanulás lehetősége.
A digitális világ szabályaival szembefordulva szakmai titokként kezelik a nyilvános adatokat, a közérdekű és az átláthatóságot szolgáló információkat, így nem jöhetnek létre közértékű publikációk.
            A vezetők többsége köztudottan rosszul bánik a nyilvánossággal és a legitim médiumokkal.
Gyakran még a kapcsolatépítés igénye sem mutatkozik meg, a kooperáció pedig elképzelhetetlen.
Ez paradoxonhoz vezet, hiszen egyik oldalról az intézmények óriási küzdelmet folytatnak egy-egy fő tanulóstátuszért, a másik oldalon pedig a nyilvánosság pozitív hatásait - az intézményvezetők állásfoglalása alapján - kizárják falaik közül, a pozitív statisztikai adatok miatti szükségtelenségre hivatkozva.  
A médiumok kizárásával a digitális kompetencia professzionális használatát sem alkalmazó vezetők egyedül maradnak az infokommunikációs kor szabályainak értelmezésében, így teremtve újabb veszélyhelyzetet.
A globális média önmegvalósítási üzenetének elferdített fordítása minden esetben a szükséges kooperáció kialakulásának hiányát eredményezi az intézményi folyamatokban, amit a gyakorlatban az eredménytelenség, az elmaradás és a terméketlenség megjelenése követ.
            Ma még hűen követi az intézményi test a fejet, azonban már rég megjelentek a betegség első tünetei. Beteg a szív, beteg az ér- és az anyagcsererendszer, a túl sok szennyezőanyagtól már alig áramlik a vér és lassan leállnak a végtagok… A bénultságot későn – és az időmúlást a valósnál lassabban - érzékelő vezetők nem vették észre az információgerjedést, amiben az egyik csatornán túl sok, a másikon túl kevés információ áramlásával a negatív hullámok egyre jobban felgerjesztették egymást, ezzel tönkretéve a harmóniát.
A gyors vezetői beavatkozás sosem elegendő a gyógyuláshoz, mindig csak az érzékelhető tüneteket kezeli.
Az egészség megőrzése érdekében azonban alapos terápiára van szükség, amely új fundamentum közös letételét követeli meg a szereplőktől, a közösségi életesemények jótékony hatásainak kihasználásával.
            A konklúzió tehát, hogy amíg a korszerű tudással rendelkező, intézményi menedzservezetők
– a mátrix egy pontjaként azonosuló - tömeges entitásukat nem váltják át – a közösségi hálóból kiemelkedő, magas társadalmi és kulturális szerepvállalást kialakító – korszerűen személyes identitássá és amíg a individuális hatás helyett csak a kollektív élményt preferálják, addig az intézmények folyamatosan elveszíthetik vonzóerejüket és a profilukhoz natív módon illeszkedő, meghatározó, befogadni- és adni is képes edukátor személyiségeiket, a jelen és a jövő – változástűrő-készségekkel rendelkező - gondolkodóit, tudósait, alkotóit és előadóit.

Debrecen, 2016. Augusztus 22.                                                                  
Domokos János Antal
Trombitaművész-tanár, Karmester, Zeneszerző, Szövegíró,
Szakvizsgázott pedagógus, Közoktatási vezető,
     a Művészi Zene Kör tehetségmenedzselő szervezet vezetője

2016. június 18., szombat

Köznevelés egy új korszak kapujában



Köznevelés egy új korszak kapujában

            Az év végi elemzések, prezentációk és adminisztrációs dokumentációk elkészítése közepette rengeteg élmény kavarog a fejemben az elmúló és az elmúlt tanévek tapasztalatai miatt.
Az állami fenntartás és a tankerületi irányítás kialakulása óta többször is kérték tőlem a felsővezetők, hogy belső ellenőrzési csoportvezetőként reflektáltan elemezzem az intézményi változások okozta tapasztalataim, amelyeket őszintén és szakszerűen igyekeztem elkészíteni.
Elemeztem az erősségeket, gyengeségeket, lehetőségeket és veszélyeket, valamint 10 szegmensből álló egyéni szempontrendszert is kialakítottam, amely lehetővé tette, hogy adatokkal minden oldalról megfelelően alátámasztott tartalom keletkezhessen.
Ekkor még nem sejtettem, hová is juthat el néhány negatív tapasztalat a megfelelő menedzselés nélkül.
Az idei tanév rendkívül megterhelő volt minden köznevelési szereplő számára, hiszen eddig soha nem látott mértékben hullottak szét a szociokulturális és a személyes kapcsolati hálók.
Ez részben a digitális közösségi terek közösség- és személyiségromboló hatásainak köszönhető, részben pedig az általános – igaz hitvallástól és hiteles állásfoglalástól, őszinte véleménynyilvánítástól eltávolodó - bizalmatlanság kialakulásának.
A személyes és a szakmai tevékenységek és azok tartalmai az utcai valóságból az internet adta biztonságos világba települtek át, ahol vonzó csomagolásban tartalom és megfelelő ellenőrzés nélkül, de óriási élményszükséglet mellet terjedhet a tömegkultúra.
Ebben a rendszerben mindenki önmagát akarja megvalósítani, úgy hogy a közös összefogás helyett irigykedéssel és stratégált intrikával kívánja legyőzni a valóságban nem létező ellenségeit, hiszen nem ellenfélként, inkább ellenségként bánnak egymással a szemben álló felek.
A küzdelem végén azt tűzik ki célul, hogy egyedül maradva meghódíthatják az egész globális digitális teret, amely annyi örömet, pénzt és megbecsülést tartogat számukra.
Így hullnak szét emberi – társadalmi, nemzeti, közösségi, családi, baráti és partneri - kapcsolataink a digitális társadalom megszületésekor és az értékféltés irányította bizalmatlanság kialakulásával.
            Az infokommunikációs kor kétségkívül a legnagyobb kihívások elé állította az emberiséget.
A globális értékek pusztulásával a személyes értékek megőrzése lett az elsődleges küldetése a mai kor emberének. Ez a folyamat a köznevelésben fokozottan megmutatkozott az elmúlt évek alatt és a globális változásokat a mai napig nem hajlandóak elfogadni az idősebb generációk, akik ma a legfontosabb irányítási és koordinálási feladatokat ellátják. A személyes és szakmai bizalmatlanság kialakulásával nagymértékben romlottak a támogatói és partneri kapcsolatok és azok megszerzésének lehetőségei.
Az intézmények között elkezdődött a küzdelem a vonzóerő növelésért, az új szolgáltatások kialakításáért és gyakran a tanulók megtartásáért. Ez a folyamat szembe fordította az egykori partnereket, intézményeket, vezetőket, tanárokat és szülőket. Az egykor hazánkat világverseny-képessé tevő nemzeti öntudat tüze már csak hamu és eloszlott a környezetet – a világot - jobbítani vágyó hit reménye is.
Ebben a kialakult helyzetben kell jövőképet biztosítani a jövő gondolkodói, a mai gyermekek számára. Minden tanév végére érzelmileg és szellemileg is megterhelté válnak a köznevelési szereplők, azonban idén több olyan akadály is feltárult, amit nem sikerült megfelelően elhárítani.
A köznevelésben ismeretlen minőségbiztosítás a mai napig nem elfogadott – pontosabban fogalmazva tüntetőleg elutasított - a vezetők és a pedagógusok körében egyaránt.
A - belső szereplőkből álló, de az intézményt, a vezetőket és a pedagógusokat külső sztenderdszempontok szerint értékelő - Belső Ellenőrzési Csoport egyik feladata, hogy elfogadtassa ezt a gyakorlatot a tantestülettel, akik megfelelő lekezeléssel és átható undorral fogadják az újítási törekvéseket, hiszen ők már sok újítás-kezdeményezési hárítást megtapasztaltak és a közösség akarata mindent felülírt.
A vezetők a bevezetést megelőzően elméleti felkészítést nyújtottak a potenciális offenzív formákra koncentráltan, ezt követően csak passzív szerepet vállaltak, így a BECS egy személyként foglalt állást, közvetített véleményt és osztott meg információkat a tantestület részére.
A gyakorlatban ez úgy működött, hogy a BECS tagok a saját funkcionális szakmai kapcsolati hálójukon keresztül osztották meg a korszerűségre való, fejlesztő törekvést célzó naprakész infókat, előkészítve a későbbi gyakorlati megvalósítást.
Erre a segítő formájú pozitív szakmai támogatásra kizárólag negatív formában reagált a túlnyomó többségben idősödő pedagógusokból álló tantestület. A gyakorlatban két részre szakadt közösség egyik része csalódott, beletörődő elfogadással, a másik része tapasztalat alapú, felkészült és dühös ellenállással kísérte az eseményeket, minden téren segítség- és támogatásmegvonással.
Azonnal kikeresték a BECS tagok legapróbb, személyes hibáit és kéretlenül, megalázó módon nyilvánosan, személyeskedően kívánták a közösség és az érintettek tudtára adni azokat. Az új szakmai tapasztalatok ellen a régi személyes tapasztalatokat hozták fel azonnali védekezésképpen úgy, hogy a korszerű, formális szakmai oktatásra elavult, informális személyes kioktatással reflektáltak.
            A gyakorlatban tehát nehezen zajlott a változásmenedzsment a folyamatfejlesztést meghatározó korkülönbség miatt, így a minőségbiztosítási kötelezettségvállalás elfogadtatása is nehezen ment. Jellemző probléma, hogy a középkorú, egyensúlyteremtő, partnerkapcsolat-kialakító és fenntartó korosztályok tehetségátcsoportosítással elhagyták a szakmát, vagy az országot, így az – elhatározott, túlélés által motivált - idősebb generációk a – szükséges változásokat igénylő és menedzselő - fiatalokkal rivalizálnak.
A bizonyítási vágy, a megfelelési és a teljesítési késztetés, valamint az előrelátási- és céltudatosság - az idő előre haladtával történő - csökkenésével a hozzáállás és a felfogás is nagyon korszerűtlenné és elutasítóvá válik, ami a provinciális környezetben élő pedagógusoknál még nagyobb bezárkózást és állandósághoz való ragaszkodást eredményez, hiszen nem értik, vagy nem is látják a javító, szakmai fejlesztő törekvéseket.
Számomra nehéz időszak volt ez, hiszen világvárosi, fiatal és jóra törekvő alkotó-előadóként nap, mint nap a versenyszféra szabályaihoz alkalmazkodva kell tevékenykednem, úgy hogy közben még emlékszem milyen erő terelt a művésztanári hivatás felé és mi tart még ma is ott, a jobbító fejlődést szolgáló vezető szerep, amit sosem kértem, de eddig minden élethelyzetben megkaptam a környezetemtől, így meg kellett tanulnom a gyakorlatias szempontok szerint továbbfejleszteni a kreativitásom.
A naprakész helyzet úgy alakította, hogy a közszférában újonnan kialakult viszonyok még mindig nem éreztetik erősen hatásukat az idősebb, provinciális tantestületek körében, egyedül a vezetők érzik kellően a súlyát, azonban a gyakorlatban legtöbbször képtelenek fejleszteni, a hatalmas ellenállás és a megfáradtság miatt. Minden platformon rögzítésre kerül a korszerűség, mint célkitűzés, azonban tartalommal a leggyakrabban nem kerül kitöltésre, így a gyakorlatban persze sem a pedagógusok, a tanulók, sem a szülők nem találkozhatnak vele.
Korunk korszerűsége a gondolkodás művészetében, a kreativitás tanulásában rejlik, amely átörökítése – a családok széthullása és az idővel versenyt futó emberek elfoglaltsága miatt - az iskola feladata lett. A gondolkodás művészete, a kreativitás tette - az állati és a gépi - felfogható, érzékelhető világ irányítójává az embert, amely a mai korban új elvárásokkal találta szembe magát.
Az internet és a robotok korában feleslegessé váló emberi feladatkörök és tevékenységek elsajátítása helyett az ember a digitális világ kreatív menedzservezetőjévé, folyamatirányítójává kell, hogy váljon, amely tanulása az iskolában válik nélkülözhetetlenné és a szakmai életben teljesedhet ki.
Ahogy az anyagi világot lassan felváltja a szellemi – digitális – világ a legtöbb ember szinte idegenné válik a saját életében, ahol az idősebb generációk is most tanulják ezeket az új szabályrendszereket, így megfelelő tanáccsal nem szolgálhatják a fiatalokat, sőt, gyakran ők szorulnak segítségre – a tudatosságot elváró - érzékek és élmények irányította digitális térben.
            Hogy mi az egyes szereplők gyakorlati feladata ebben az új világban és a digitális társadalomban még csak most alakul ki, de ahogy az évszázadok során egy-egy új korszak beköszöntött mindig hozott magával legyőzhetetlennek látszó nehézségeket, amik később már – az emberi elme fejlődésével és a kreativitás fokozódásával – már nem is tűntek nehéz feladatnak.
A múlt tényein már nincs idő lamentálni, hiszen a jelen eseményei meghatározzák a jövőt, amelyben minden köznevelési szereplőnek helyes döntéseket kell hozni.
A vezető legfőbb küldetése a pozitív és versenyképes példaszolgáltatás, a cél- és öntudatos vezetői szolgálat, a pedagógusé a gondolkodásra való motiválás és a kreativitásra való inspirálás, a szülőé a biztonság- és komfort-környezetteremtés, míg a gyermeké a kérdezni tanulás és a nyitott befogadás elsajátítása.
Minden idők legfontosabb kérdése, hogy mit hoz a jövő?! Pacifista és filantróp nézeteket valló művésztanárként küldetésem és kötelességem is a jövőt építeni, a pozitív jövőkép kialakításával és beteljesítésével. Bízom benne, hogy a 198 tankerületi fenntartási és működtetési rendszer 59 menedzselhető szervezetre történő átszervezése és a közös partneri gondolkodás sok vitás kérdést megoldhat a jövőben és csak a gyakorlati, legfőképpen edukátori feladatokra koncentrálhatnak az intézmények, amelyek napi menedzselése is igen megterhelő feladat minden résztvevő számára.
Debrecen, 2016. Május 30.                                                              
Domokos János Antal
Trombitaművész-tanár, Karmester, Zeneszerző, Szövegíró,
Szakvizsgázott pedagógus, Közoktatási vezető
     a Művészi Zene Kör tehetségmenedzselő szervezet vezetője

2016. június 14., kedd

2016. február 14., vasárnap

Reflexiók egy kimerítő időszakból



Reflexiók egy kimerítő időszakból

            Azért választottam a tapasztalat-megosztásnak ezt a fajtáját, mert úgy éreztem ilyen formában tudom legkreatívabb módon kifejezni a környezetemben tevékenykedő – és pacifikus lojalitással elfogadó - művésztanárok kollektív problémáit. Tapasztalatgyűjtésem során több olyan információra is fény derült, ami már meghatározóvá vált a hétköznapokban, így érezhettem fontosnak, hogy a problémákat személyes átéléssel is megoszthassam, a művésztanári identitás képviseletével párhuzamosan.
Az elmúlt időszak meglehetősen megterhelő és kimerítő volt számomra, mentálisan, fizikailag és spirituálisan egyaránt. A mindennapos nagycsaládi és szakmai teendők - közben pedig a közmédia a pedagógustüntetésektől és az eredménytelen egyeztetési kísérletektől való zajszennyezettsége - mellett az intézmény belső ellenőrzési, a tanszaki, a zene tagozati és a helyettesítési teendők is jelentősen leterheltek. Ez utóbbi különösen, hiszen egyéni órákhoz szokott művésztanárként nehezen tudtam elképzelni mi vár rám és a tanulókra a csoportos órákon.
A közismereti tanárok – művésztanárok irányába intézett - folyamatos támadásai eredményeképpen a vezetők engedtek a nyomásnak, mondván, ha a művésztanárok ennyi – alkotói és előadói tevékenységekre fordítható - szabadidő-kapacitással rendelkeznek – a professzionális műsorszolgáltatás, a külső-belső képviselet, a hírnévkiterjesztés, a példamutatás, a szakszerű tehetségmenedzselés, a tanórák megtartása, az adminisztráció, az irodai teendők, a személyes és szakmai kapcsolattartás, a tantárgyfejlesztés, az információmegosztás, a korszerű ismeretátadás, a tanulók órára való kísérete, az IKT eszközhasználat, a munkaközösségi, a tagozati és a tanszaki teendők, a tervezés, az irányítás és a koordinálás, a saját forrásból történő eszköz-, alapanyag- és kottabeszerzés, a kulturális és társadalmi szerepvállalás, a naprakész szakirodalom-elsajátítás, a szülői kapcsolattartás, a diplomáciai biztosítás, a pályázatkeresés és írás, a külföldi és belföldi delegáció fogadása és szórakoztatása, a kirándulás- és programszervezés, a teremrendezés és díszítés, a felszolgálás, a rendezvénybiztosítás és felügyelet, a minőségbiztosítás, a tanórai felkészülés, a hivatásgyakorlás, a készség- és rutinfejlesztés, a minősítésre történő felkészülés, az apróbb javítási, gondnoki, takarítási és fogadási teendők, a növendékek teljesítménye utáni érdeklődés, a teljesítményértékelés, az órabeosztás, a PEDprogram, a tanterv és a tanmenetfrissítés, az adatszolgáltatás, a kötelező helyettesítések, a feszültségtompítás és a szakmai segítségnyújtás… mellett - több szerepet kellene, hogy vállaljanak az intézmény életében, így én is bekerülhettem a rendszeres közismereti helyettesítési programba, amely keretében kezdetnek egyből tíz angolórát tarthattam meg, a saját főtárgyóráim mellett.
Még ez sem volt megfelelő, hiszen – a hétköznapi életet aktív szellemi tevékenységek helyett verbálisan megélő, magukat irányítópedagógusnak önkéntes alapon kinevezők - arra szólították a felsővezetőket, hogy az általános iskolai pedagógus tantestületet mindennapi teendőikből kizökkentő óraközi ügyeleti beosztást is dolgozzák át a művészeti iskola tanáraira, ha addigra nem éreztük volna megfelelően haszontalannak magunkat, fokozva ezzel az irányunkba terjedő gyűlölettel fűszerezett irigységet, a magunkra utaltságot és a vezetők emocionális passzivitásba történő sterilizálását.
Ez utóbbit már korábbról ismertem, hiszen már a kezdetektől a művésztanári identitásunk egyfajta kerülendő haszontalanságot és kötelezően kimutatandó gyűlöltséget jelentett, amit a belső ellenőrzés csoportvezetőjeként végzett tevékenységeim jelentősen elmélyítettek a folyton lázongó, változás- és kudarckerülő, naivan reménykedő tantestület körében, az állandó, fokozottan negatív információs támadások hárítása és a családomat személyesen és a karrierem szakmailag ért hitelrontások mellett.
Érzelmileg és hatáskörben is a vezetőség és a tantestület közé szorulva, közismerten elmélyült spirituális intelligenciám miatt művészi érzékenységgel, de sosem érzelmi túlzással vagyok csak képes feldolgozni az éppen zajló eseményeket, ezért - valamint a segítőkészségem és a jóindulatom iránti többszörös visszaélést követően - engedem meg magamnak - az optimális esetben - számomra diplomatikusan kerülendő megosztási stílust, remélve a szakmai vezetők megszüntetik a több részre szakadt pedagógusközösségek további széthullását.
Időrendben tanév közepén tartva már rég eltűnt az általános iskolai beiskolázást elősegítő, vonzóbbá és sikeresebbé emelő művészeti iskola megbecsültsége, a tanévenként közel harminc műsorban, tanszakonként történő készséges közreműködés és a közismereti tanulmányokra ható művészeti nevelés magas transzferhatása az elmúlt ötven év alatt sem égett be az általános közismereti pedagógus-köztudatba. Valamiért számukra megszűnik a pedagógusidentitás az iskola kapuján kilépve és sokkal szórakoztatóbb dolgokkal is el tudják otthon tölteni a szabadidőt, mint a szakirodalom korszerű ismeretanyagának naprakész elsajátítása.
Ebben az érzelmileg és energiafelhasználásban is túlterhelt időszakban különösen érdekes alapszituáció adódott, amikor arra kértek, hogy német nyelvvizsgával vezessem le az angol nyelvszakos órákat, hiszen beszélek idegen nyelvet, akkor megfelelően taníthatom is- elvet követve.
Ebben az alaphelyzetben napokig tartott a felkészülés spirituálisan és mentálisan egyaránt, hiszen az előzetes információgyűjtések során kiderült, hogy az általam elképzelt közismereti angol órák menete nem egyezik meg a valóságban csak napi túléléssel, praktikusan eltöltött csoportos órákéval.
Személyes elképelésem egyfajta közös tapasztalatmegosztós- problémafeltárós- szituációmegoldós, kellemes hangulatú csoportgondolkodásra asszociált, ehelyett a tanulók egy legkevésbé aktív és kreatív formájú frontális tananyagleadásra készültek.
Saját – Hardware/Eszköz 20% Software/Módszer 80% - modellem alkalmazva a közösség mentális ritmusát folyamatosan követtem és a szerint választottam meg a tanóra dinamikáját.
Az órákat megelőzően már visszaemlékeztem általános és zeneiskolai tanóráimra, amikor tapasztalt tanáraim – karizmatikus személyiségükkel - nagy hatást gyakoroltak rám.
A hangszeres órák mindennapi élményei ma is élénken élnek emlékezetemben, amelyek legkevésbé sem hasonlítottak egy mai átlagos tanóra hangulatára, sokkal inkább valami – zene irányába mutatott – mély alázatossággal elvégzett, elme- és léleknemesítő spirituális szertartáshoz.
Megvolt tehát a megfelelő példa, amellyel – reményeim szerint – továbbadhatom az elmélyült és egyszerűen könnyű tanuláshoz szükséges hatékony módszereket. A legfontosabb mindenekelőtt a kreatív gondolkodást inspiráló és aktív tanulást motiváló atmoszféra megteremtése volt.
Ez nagyon aktuális volt számomra, hiszen a Domokos-Módszer-Rendszerem alapjául szolgáló művészi zene – közismereti órákon történő – felhasználása egészen idáig még csak kísérleti stádiumban volt, tehát csak 25-30 növendék esetében tudtam kipróbálni a hatásait.
A 25-28 fős osztályok tehát minimum megtízszerezték a tapasztalatokat és a lehetséges sikerpotenciált. Választásom Schubert kellemes és populáris művészi zenéjére esett, a nagy C-dúr Szimfónia halkan is nagy siker aratott.
Minden hozzáfűzött reményemet beváltotta, adott volt a kellemes alaphangulat és nyitott elmék, valamint magatartásbeli probléma is csak nagyon ritkán jelent meg, ami kizárólag a neveltségi szintek eltérőségéből és a szociokulturális különbségekből adódott.
A második megdöbbenés azt a bejelentést követte, amikor közöltem, hogy kötelező tanórai eszközként tableteket és okostelefonokat használunk a maguk határtalan IKT-lehetőségeikkel.
Ezzel a módszerrel a lehető legközelebb kerülhetett a tananyag a tanulókhoz, de aztán kiderült, hogy a legtöbb aktív és kreatív életvezetéshez szükséges dologról nincs információjuk, vagy infózavaruk van azzal kapcsolatban.
Korunk legnagyobb kihívása, hogy minden tekintetben nyugodt és egészséges életet élhessünk, valamint teljes egészként, kiegyensúlyozott teljességérzettel élhessük meg a mindennapokat.
Ennek kialakításához és fenntartásához elengedhetetlen feltétel mindenki önálló és felelősségteljes, saját személyiségének menedzser vezetője, szakmai és személyes folyamatainak leader vezetője legyen, egy személyben.
A mai fiatal generációknál szükséges a legfiatalabb korban megszerezni az ezekhez tartozó ingyenes internetes tartalmakat, elsajátítani a legkorszerűbb életvezetési, egészség- és életfejlesztési ismereteket.
A legnagyobb problémát számukra az IKT alapfelhasználói, de inkább szemlélői magatartása jelenti, hiszen – a tudatos használatot nélkülöző - nem hatékony digitális információ-felhasználásuk eredménye, hogy az ingyen tudás értékes forrásait nem találják, vagy nem is keresik.
Művésztanárként kiemelt feladatomnak tekintem a sikerhez vezető életpályám tapasztalatainak közreadását és a személyiség- a készség- és az rutinfejlesztéshez szükséges naprakész információk megosztását.
Közismereti – főleg angol - órákon történő kalandozásaim – az őket követő, az angol szaktárgyi tananyagfeldolgozást érintő, elmaradhatatlan kritikák ellenére és határozott alapelveimnek köszönhetően, tanulói körben - összességében nagy sikert eredményeztek, azonban végig hatalmába kerített az érzés, hogy nem tudtam megfelelően kiteljesedni és karizmatikus szellemiségem kiterjeszteni, amely így csak az alapfunkciók átadásában kopott meg ezen órák alatt.
Az értelmi és az érzelmi intelligenciám megfelelően fejlődhetett, azonban a legmélyebb spirituális intelligenciám hibaüzenetet jelzett, miszerint ennél többre vagyok hivatott, tehát nem megfelelően használták fel a többlettudásomban és tapasztalatfaktoromban rejtőző magas potenciált.
Szerettem volna minden percet tartalmassá tenni és mentálisan, emocionálisan és spirituálisan is egybeolvadni a csoporttal, hogy a tanulás-tanítás minden szereplő számára értékes legyen, azonban rá kellett jönnöm, hogy a mai átlag tanulók csak multikulturálisan azonosak egymással, milyen nehéz a kulturálisan ingerszegény környezetből érkező személyiségeket magaskultúrára érzékennyé nevelni néhány óra alatt.
Közoktatási vezető pedagógus szakvizsgám segítségével megszerzett legfrissebb tudásom az elméleti és a gyakorlati megvalósítás válságát tárta elém és vezetőként elhibázott stratégiai lépésnek tekintem a művészeti iskolákban a művésztanárok speciális – metodikai és didaktikai szaktudást megkövetelő - közismereti órák helyettesítésére történő alkalmazását, hiszen nem érvényesíti a megfelelő munkamegosztás elvét.
A kiemelten tehetséges, de a csoportos órák megtartásához szükséges fegyelmezési és képességfejlesztési módszerekkel – sikerorientált készség- és rutinfejlesztési hivatásgyakorlásukból adódóan - nem rendelkező művésztanárok többletenergiáit a legtöbb intézményi projektben már felhasználták, hiszen - az iskola csillogását biztosító művésztanári előadások, koncertek – a hírnévdúsítás és az értékközvetítés elsőszámú eszközei.
A reggel 8 órától kezdődő közismereti órák helyettesítése után késő estig a saját művészeti óráik érdemben és koncentráltan történő előadása mellett a hivatásukat aktívan gyakorló művésztanárok kiegyensúlyozott és esztétikusan példaértékű hangszerjátékához szükséges napi többórás gyakorlás statisztikailag lehetetlenné válik, így gyakorlatilag néhány hónap és tanév során elértéktelenedhet a hangszerművészi alapdiplomájuk, tehát önkritikát gyakorolva és az önbizalomtól megfosztva képtelenek lesznek nagyközönség elé érdemi és kritikavédett produkciókkal kiállni.
Ha a legmagasabb kulturális és társadalmi szerepvállalást vállaló és gyakorló művésztanárok is az egyre meghatározóbb identitású kiégett, folyton panaszkodó, kudarc-centrikus és motiválatlan pedagógusok sorsára jutnak – véleményem szerint – az lesz a nemzeti nevelési rendszerünk utolsó életjele, amely egy utolsó suttogó sóhajban válik a mindenség örök, de élettelen részévé.
A korunkra jellemző, mostani kimerítő időszak személyesen is megérintett, valamint a kimerültségtől védtelenné váltam a fizikai-érzelmi betegségekkel szemben is.
Az itt szerzett tapasztalatok újabb fejlődési szintre emeltek, így olyan ismereteket adhatok át a minket követő generációknak, amit az idősebb generációk nem élhettek meg, ők is most tanulják és élik velünk együtt a mindennapokban.
A digitális társadalom és az infokommunikációs társadalom veszélyforrásai megállíthatatlanul ránk nehezednek, amit magasabb felelősség- és szerepvállalással is csak igen nehezen lehet optimalizálni.
A nemzeti és a magaskultúrától elszakított generációk csoportjainak magukra és egymásra találásának gyakorlata az iskolák és a pedagógusok valódi küldetése korunkban.
Ebben a korban mi lehetne annál fontosabb, hogy a rég elvesztett – több ezeréves – tudást és a mai kor új szabályrendszerét hatékonyan, egészségmegőrző és életfejlesztő módon szintetizálni tudjuk?!

Debrecen, 2016. Február 10.                                                           
Domokos János Antal
Trombitaművész-tanár, Karmester, Zeneszerző, Szövegíró,
     a Művészi Zene Kör tehetségmenedzselő szervezet vezetője